Az imént kölcsönkértem a lányom fülbevalóját. Azt, amelyiket a lyukasztáskor lőttek be neki a sarki boltnál. Pici orvosi fémből készült gömböcske. Gondoltam, megnézem, hogy áll nekem, hiszen nincs is más fontosabb ennél, miközben nyíg rajtam a baba, és szakadt pólóban, meg széttérdelt leggingsben próbálom őt megnyugtatni. Ráadásul a kávésbögre is nálam volt, hogy teljes legyen a kép. Szóval felpróbáltam, pontosabban szólva bedugtam a fülembe a két kis vackot és megállapítottam, hogy rohadtul fáj. Ezeknek valami speciális recés végük volt, amelyek nem passzolnak az én füllyukaimba (de hülye szó ez!).
A lányomnak tavaly nyáron csináltattam meg a fülét, mert már nagyon szerette volna és mert eddigre győzte le a félelmét. Hiába mondtam neki, hogy semmi baja nem lesz az életben, ha soha nem hord fülbevalót, legfeljebb a fiúknak csökkenti ezzel az ajándékötletek számát, a lányom hajthatatlan volt. Akárcsak annak idején én.
15 éves voltam, amikor eljutottam addig, hogy megszenvedjek a szépségért. Azóta is sokat gondolkozom azon, miért alakult ki az emberben az ékszerviselés kényszere. Sok dokumentumfilmet láttam már a témával kapcsolatban, miként is kezdődött az egész, hogyan öltöztek fel őseink harci díszbe, hogyan díszítették magukat ők is, majd a lányok is a szellemeknek, stb., de igazából az érdekelne, honnan ez a késztetés. Talán úgy lehettek a régiek is vele, mint én a fehér lappal. Ha meglátok egyet, muszáj rá írnom vagy rajzolnom. A testünk is ilyen tiszta felület: dekorálható. Nálam persze ez a vagányság tényleg kimerül a füllyukasztásban, mert nagyon nem bírom a fájdalmat. A tetoválás is durvábbnak tűnik, mint egy laza szülés. Már a tetoválógépek hangjától is sírva menekülök, pedig a szép rajzok lenyűgöznek.
Éppen ezért most is hihetetlen, hogy annak idején nem kis géppel, hanem zsákvarró tűvel vállaltam a füllyukasztást. A nővérem simán kész volt rá, hogy megcsinálja. Mondjuk akkoriban sokat veszekedtünk, így szerintem külön élvezte, hogy szadizhat.
Emlékszem, bevonultunk a gyerekszobába, ő pedig elővette a nagyi varródobozát, elcsente apuék gyufáját, valahonnan volt nála alkohol is, és leültetett az ágyra. Nagyon féltem, de ő azt mondta – miközben kiégette azt a rohadt nagy tűt -, hogy egyáltalán nem fog fájni. Addig dörzsöli ugyanis a fülcimpáimat, amíg el nem zsibbadnak, és akkor már nem érzek semmit. Így is volt. A dörzsölést éreztem, a lyukasztást szinte egyáltalán nem. Az más kérdés, hogy kissé ferdére sikerült az egyik lyuk, hogy sokáig kellett benne hagyni a tűt is a táguláshoz, és hogy az édesanyám, mikor váratlanul ránk nyitott, majdnem elájult a látványtól. Ha én a helyében lettem volna, első reakcióból biztosan ordítottam volna, hogy ki a tűvel és tűnés, de ő okosabb volt ennél. Csodálom érte és köszönöm neki, mert így legalább hordhatok fülbevalót és hihetem, hogy több esélyem van a szépségre.
Az első két évben azonban csak szenvedtem az állandó gyulladás és gennyezés miatt. Csak később derült ki, hogy fémérzékeny vagyok – konkrétan nikkel. Teljesen le is mondtam a fülbevalókról, helyette karperec- és nyakláncdömpinggel küzdöttem a figyelemért. Volt, hogy egyszerre nyolc lánc is lógott rajtam, és majd’ könyékig voltam karperecekkel. Persze szigorúan csak fa és bőr lehetett mind. Hét év után döntöttem úgy, hogy megnézem, megvannak-e még a füllyukaim. És csodák csodája, nem forrtak össze, teljesen rendben voltak és vannak a mai napig. Valamit csak nagyon tudott a tesóm.
A lányomnak szerencsére nincsenek ilyen allergiás gondjai, sőt, valamelyik nap azzal állt elő, hogy jöhetnek a következő lyukak. Persze ezt még nem engedem, jó lenne, ha előbb felnőne. Még mindig nincs 10 éves sem, de az ő generációjuk minimum 5 évvel korábban kezd mindent, mint mi. Ez pedig nagyon riasztó a számomra. Mert ha belegondolok, én mi minden baromságot csináltam gimisként, előre félek a gyermekeim kiskamaszkorától. És az nem egy ártatlan füllyukasztásról fog szólni. Ideje lassan felkészülnöm, hogy a gyermekeim által szembe nézzek a múltammal és utánaolvassak a témának is. Ahogy a nagy öregek mondták mindig: visszakapod te még ezt a saját gyerekeidtől! Nos, azt hiszem, triplán is.