Nálunk este hatkor van vacsora. Jó esetben. Legkésőbb fél hétkor. Szerencsére a férjem is elég gyakran velünk tud tartani, ami azért is fontos, mert ilyenkor van igazán alkalmunk kibeszélni magunkat. Mindennemű kütyüt száműzünk (na jó, ha a tv-ben meccs van, akkor meccs van), szóval majdnem minden IT eszközt „hatályon kívül” helyezünk, leülünk az asztalhoz és indul a traccsparti.
Persze a kaja nem kerül magától az asztalra és a csirke sem repül önként a szájakba; ez a nemes feladat rám vár. Mert én vagyok az anya. De anya meg nem hülye, ezért segítőket hív. Így mostanra az a szokás is kialakult, hogy a gyerekek terítenek, anya tálal és porcióz, apa, pontosabban szólva a férjem (jaj, de nehézkes ez a mozaik-család-elrendezés) pedig vezeti a beszélgetés fonalát.
Nagyon szeretem a közös étkezéseket, mert mindegy, hogy hétköznap, vagy hétvége van, beszédtéma mindig adódik. Pedig nem is olyan könnyű dolog ez. Mi is a kütyük rabjai vagyunk, ha úgy nézzük, hiszen szabadidőnkben a telefont nyomkodjuk – akár mindannyian egyszerre. Tényleg szánalmas látvány, de ilyenkor mindig igyekszem felmenteni magunkat: a lányom általában kreatívos videókat keresgél és néz a telefonján, aztán, ami megtetszik neki, azt ki is próbálja. Legutóbb például így csinált magának „nyomkodó” ceruzát a telefonjához, de készített már tokot, meg sok mást is. A párom és én elsősorban híreket, cikkeket olvasunk, illetve dolgozunk a gépeinken, a nagyfiamról pedig nem nyilatkozom, ő ritkán enged bepillantást a mindenperceibe.
De a lényeg, csak hogy visszatérjek a mondandómhoz, hogy mindig van miről beszélgetni is. Legutóbb kiveséztük a kék bálnát és átnyálaztuk a zöld elefántot hozzá. A kisfiam karsérüléssel jött haza az edzésről, így tartottunk egy kis anatómiaórát is. Én még mindig a baba papírügyeivel vagyok elfoglalva (sose lesz vége…), így az is jó téma, főleg, ha a hogyan-ne-káromkodjunk-a-rohadt-bürokrácia-miatt című erkölcsi nevelés van itthon porondon. (Egy hónapos a pici, de még mindig nincsenek készen az igazolványai, nem jutok el a NAV-ba az adóazonosítójáért, addig pedig nem tudok családi adókedvezményezni, a nagyobbaknak is lógok még egy-két igazolvánnyal – egyszer régen kifosztottak minket cuki kis surranó tolvajok, és sorolhatnám napestig. Helyette azonban inkább kitalálok meséket TAJ-néniről és NAV-bácsiról. Mennyivel izgalmasabb.
Vacsora közben egyébként szinte mindig van extra háttérzaj (film, zene) is, mert a kedvesem szereti, ha szól valami. Én nagy ártatlanul megérdezem néha, nem elég-e a négy gyerek, a zúgó poloskák és a mosógép csattogása az otthonos hangulathoz, de nem igazán akarja érteni a célzást. Pedig már ránk-nézésre is látszik, hogy bőven elég ingerrel szolgálunk magunk is. Viszont, ha vacsi közben megy a tévé, a fiam keze félúton a kaja és a szája között megáll, és minden fél percben figyelmeztetni kell, hogy egyen. A lányom direkt háttal ül, mert őt nem érdekli a műsor, ebből kifolyólag csak két percenként tekeredik ki a nyaka. A férjem cseles, ő csak a szemeit mozgatja vízszintes sávban, hátha így nem olyan feltűnő, hogy nézi a készüléket, én pedig csak magamban fortyogok. Rendben, néha kitörök. (Mostanában mintha kevesebbet is szólna kaja alatt a tévé. Szerintem fél a családom egy kialvatlan, véres szemű anyától.)
Vacsora után aztán megyünk a dolgunkra, mert persze nagyon elfoglalt család vagyunk. A fürdésig fennmaradó fél órát mindenki ki akarja még használni: mostanában – hogy világos van – a gyerekek lefutnak az udvarra a többi lurkóhoz, vagy ha fáradtak, mesét néznek. A párom nekem, vagy az ügyfeleinek segít, attól függ, mennyire erőszakosan csörög a telefonja akár este kilenckor is. Nekem továbbra is csak a baba a dolgom, meg az elpakolás, meg a mosogatás, meg a fürdetések, stb. Szóval semmi extra. Este kilencre végre a csöpp is bealszik, és akkor megnézem a „Soványak kontra dagikat”, mert nekem is kell valami bíztatás a fogyókúrámhoz. És a tévének sem árt, ha tudja, nemcsak háttérzaj lehet…