Nézzük, milyen egyéb velejárói vannak a gyermekágyas időszaknak, ami a testünket és az egészségünket illeti. Vagyis konkrétan az enyémet. A nyilvánvaló dolgokról – állandó fáradtság, levertség, hetekig tartó havi baj – most nem beszélnék, vannak más finomságok, amelyek engem váratlanul értek.
Mindig is érzékeny volt a bőröm, meg száraz is, mivel alapvetően nagyon kevés folyadékot viszek be a szervezetembe. Ezért, amikor jött a melegebb időszak, megjelentek rajtam a melegkiütések, és nem sokkal ezután konkrétan elkezdett rohadni a bőröm. Kellett hozzá egy harmadik szülés, hogy rájöjjek, ezek soha nem egyszerű melegkiütések voltak, hanem a stressz miatt megjelenő dermatitis hidroticával van dolgom, bármi is legyen az.
Teljesen meglepődtem ugyanis, hogy két-három hete – miközben ezerrel nyomatom magamba a vizet – újra megjelentek a kezeimen ezek a hólyagocskák, pedig nincsen se nyár, se hőség. Végre utánanéztem hát alaposabban az okoknak és ekkor jöttem rá, hogy mennyire hülye voltam évekig. Most viszont annak tudatában, hogy a stressz mindennek az okozója, igyekszem máshogy hozzáállni cafatokban leváló pikkelyeimhez. Ideje újra meditálgatni, mert talán azt jobban be tudom illeszteni a napjaimba, mint a hosszabb alvásokat. Volt persze, aki megkérdezte, mi a fenéért vagyok stresszes, hiszen a kisbaba boldogság, de ne felejtsük el, hogy pozitív stresszorok is léteznek. Ő pedig egyértelműen az: végül is hetek óta egy huzamban maximum két órát hagy aludni, ami huszonnégy óra alatt – beleszámolva a napközbeni kidőlésemet is – napi 4-5 óra. Rohamokkal teletűzdelt múltamból tudom, hogy ez hosszútávon mihez vezet, és az első jelek a bőrömön már ordítanak is.
Így valóban minden alkalmat meg kell ragadnom a pihenésre, kikapcsolódásra, amiben szerencsére a kiscsaládom remek partner. Tegnapelőtt éppen kirándultunk egy keveset, szombaton pedig egy nyugágyban napozgattam és írogattam a friss levegőn, hogy megszabaduljak minden felgyülemlett feszültségtől. Hiába, a sírással nem tudok mindent kiadni magamból – mert legyünk őszinték, a fáradtság miatt sokkal könnyebben bőgi el magát az ember a lelkifurdalástól is, ha éppen meggyilkol egy friss idei szúnyogot.
A stresszből adódóan hajlamosak vagyunk nem enni, vagy éppenséggel zabálni. Az én esetemben ez utóbbi a jellemző, mert világ életemben stresszevő (érzelmi evő) voltam. Ha jól vagyok, normálisan étkezem, ha bajom van, minden gondolatom a kaja körül forog. Miután megszületett a pici, azonnal falánk-üzemmódra kapcsoltam, és folyamatosan ettem. Nem a népi mítoszok miatt, hogy bőven legyen tejem (mert az nem a kaja megnövekedett mennyiségétől keletkezik), hanem mert nem mozogtam olyan otthonosan a régi-új szerepemben. Kellett hozzá három hét, hogy túl legyek az első “sokkon” és le tudjak állni a zabálásról. Ennek köszönhetően mostanra már képes vagyok kontroll alatt tartani a hűtőt és a kilóim is elkezdtek csökkeni. Pontosabban a dekáim. Lassan, de biztosan megindult a fogyás. Már “csak” 17 és fél kilót kell leadnom.
Nem is olyan régen kaptam egy levelet, hogy nem is látszik rajtam ez a sok súlyfelesleg a fotókon, és ilyenkor mindig azt hiszik az emberek, hogy csak eltúlzom a dolgokat. Pedig nem, csak tisztában vagyok a fotózás alapvető szabályaival, a szelfikészítés trükkjeivel és a smink jótékony hatásaival.
Na, ha már itt járunk, egye fene, elmondom, én hogyan csalok a képeimen és hogyan próbálom eltitkolni felmosórongy mivoltomat, hogy csökkentsek a belső feszültségemen:
Először is sminkelek. Alapozóval és némi szemceruzával. Más nem kell, mert így természetes hatást érek el. Vagy nem, és akkor úgyis mindegy.
Amennyiben nincs lehetőségem szépítkezni, kötelezően fekete-fehérre állítom a fényképezőgépet vagy a telefon kameráját, esetleg utólag használok ff szűrőt. Ez “csökkenti” a bőrhibákat. Ha szerencsém van. Általában ritkán van.
Továbbá mindenképpen magas embert kérek meg arra, hogy fényképezzen, mert felülről fotózva vékonyabbnak látszunk. Szerencsémre a párom és a pótfiam is 20 centivel magasabb, mint én, így nyert ügyem van. (De ha a gyerekeim akarnak lefotózni, székre vagy asztalra állítom őket. Más esetben török basa leszek a fotókon, vagyis sajnos élethű lesz a kép.)
Ha szelfizek, soha nem szemből nyomom, hanem minimum a homlokom magasságából indulok és a lehető legjobban kinyújtom a karom, ami nem is olyan egyszerű, mert hogy rövid. Szelfibotom nincs, annyira hiú nem vagyok, a csücsörítéstől meg kiver a víz. Nem tudom, ki találta ki – tőlem Marilyn Monroe is lehet -, de hogy a csajok így úgy néznek ki, mint egy szopós kismalac, az is tuti.
Ha egész alakos képet akarok, magam köré rendelem a gyerekeket, hogy félig-meddig takarjanak. Általában ez beválik. Ha pedig még mindig elégedetlen lennék, jó sok szűrő közül válogathatok a képszerkesztő programokon.
Viszont amennyiben végképp pocsékul festek, akkor nem készítek/ttetek/hagyok készíteni képet, mert nincs az a photoshop, ami mentheti a menthetetlent. És akkor kénytelen vagyok szembenézni önmagammal… Esetleg letakarom az összes tükröt. Minél stresszesebb vagyok, annál sötétebb kendővel.
Szóval ilyen extra velejárói vannak a gyermekágyas korszaknak. Legalábbis nálam. A szoptatásból adódó derék- és hátleszakadás, az időnként visszaköszönő ödéma, az ajkak kicserepedése, a csipőfájdalom, az izületi bántalmak pedig csak cuki kis adalékok. Már meg se kottyannak. Egyedül az izgat, hogy szétvált-e a hasizmom vagy sem. Mire odajutnék esténként, hogy megvizsgáljam, bealszom. Pedig addig tornáznom sem lehet, hogy megsürgessem a fogyást és azáltal a stresszmentességet. Addig volt jó, amíg nem tudtam, hogy ilyen is van. A fene ebbe az internetbe. Ilyenkor nagyon tudom utálni.