Mindig is érdekeltek a nyelvek, a saját anyanyelvem is. Imádtam a szórejtvényeket, a helyesírási feladatokat, a szóalkotásos játékokat. Az egyetemen egyszer olyan feladatot kaptunk, hogy találjunk ki saját nyelvet saját nyelvtannal, figyeljünk a morfológiára, a szintaxisra, vagyis alkossunk valami izgalmasat. Odáig voltam érte. Nem tudom, honnan van bennem ez a vonzalom különösen a betűk és a szavak iránt (egyik kedvenc tantárgyam mindig is a nyelvtörténet volt), de tény, hogy van. Talán a magyar szakos (is) felmenőimtől csepegett belém, talán előző életemből. De mindegy is, a lényeg, hogy szerelmes vagyok a szavakba. (Nem a nyelvekbe, mert akkor már tudnék vagy huszonnyolcat, mint Lomb Kató. Nem, konkrétan a szóalkotásba, a nyelven belüli változásokba, a köznyelv alakulásába, ilyesmi.)
Ezért elég egyértelmű, hogy mindig is érdekelt a családunkban előforduló nevek eredete is. Bár a saját születéskori vezetéknevemmel sosem voltam kibékülve, mert szerintem csúnya hangzású – elvileg örmény eredetű a Dajka -, a keresztnevemért hálás vagyok a szüleimnek. Viszont sokat agyaltam azon, hogy a mostani gyermekek felnőve mennyire fogják megköszönni anyának és apának a nevüket. Főleg egy Gesztenye, egy Pintyőke vagy egy Vulkán.
Vagy akár a saját kisfiam, akit már most halálra szekálnak. Persze én sem élvezném, ha állandóan Donald kacsának hívnának, vagy – az amerikai elnökválasztás óta – Donald Trumpnak… Éppen ezért már jó korán megtanítottuk neki, hogy a neve „Isten ajándéka”, hogy az egyik leghíresebb magyar feltalálónk is ezt a nevet viseli, és különben is a nagybátyám volt a névadó, én mosom kezeimet. (Persze nem.)
A lányom hasonlóképp nem rajong a saját keresztnevéért, pedig nála maximum a Panama-csatorna játszik be, és szerintem az ő neve is szép. Ezt már nem feltétlenül mondanám a harmadik gyermekem nevét illetően, de nála meg családi örökségről van szó, és mire iskolába megy , már úgysem fog senki emlékezni a Léon, a profira, vagy a régi Leó jégkrémre.
Különben is, sokkal több problémája lesz a vezetéknevével. Nem véletlenül ódzkodtam először én is felvenni azt a férjem után, mert csak a baj jár vele.
Ebben a hónapban többször is ránéztem a naptárra, hogy tényleg 2017-et írunk-e és nem valahol a nyolcvanas években járunk: annyira hihetetlen számomra, hogy egy külföldi vezetéknév ekkora galibát bír okozni a hazai bürokráciában. Mind szóban, mind írásban. Ez utóbbi a nehézkesebb, előbbi pedig a viccesebb. Ha telefonon kell valamit elintéznem – mint például most is a babám koponya-, has-, csípőultrahang előjegyzését – előre rettegek attól az egyszerű kérdéstől, hogy mi a neve. Ilyenkor veszek egy nagy levegőt, elárulom, hogy hogy hívják és azonnal felajánlom a betűzést. Tegnap a vonal túlsó végén lévő hölgy – amikor meghallotta a belga családi nevet – óvatosan köhentett, majd kinyögte, hogy az egészből csak annyit értett, Géza (!), ezért ha esetleg tényleg betűzném, az jó lenne.
No, ekkor kezdődnek csak az igazi bonyodalmak. Kis d-vel és egy aposztróffal nyitjuk a sort. Ebből adódóan volt már, hogy a férjem Kiss Dénes lett (!), de olyan is, hogy nem ismerték az aposztróf kifejezést. Ettől már csak az a szánalmasabb, hogy a számítógépes rendszerek sem. Számos helyen kérdőjellel helyettesítik(!), másutt inkább egybeírják, a kis d pedig automatikusan átvált nagyra. Még a gyermekem születési anyakönyvét is elcseszték, kezdhetjük elölről az egészet. A többi igazolványa nem érdekel, de az kiakaszt, hogy a XXI.sz-ban egy nevet nem lehet rendesen leírni! Umlaut van, kis kezdőbetű nincs… Valaki csinálhatna már egy normális szoftvert ehhez.
Ha személyes ügyintézésre kerül a sor, még mulattatóbb szituációkba keveredünk. A kórházakban, ahol várni kell arra, hogy szólítsák a beteget, rögtön tudjuk, mikor jövünk mi. Olyankor ugyanis néma csönddel és zavart pillantásokkal kezd az asszisztencia, és vagy csak a keresztnevünket mondja ki végül, vagy kitalál valami új vezetéknevet. A férjem nagy kedvence eddig az „Elhunyt” mint családnév. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy én sem tudtam kezdetekben helyesen kiejteni ezt a nevet, inkább gyorsan rákérdeztem. Most pedig már a személyigazolvány is automatikusan a kezemben van, hogy betűzés helyett kapásból oda is adjam az ügyintézőknek. Mindenkinek egyszerűbb így. Az más kérdés, hogy ezek után úgyis be kell írniuk, ami persze nem fog menni, és kezdődhet minden elölről….
Kedves leendő szülőtársak, babavárók! Ha nektek nincs a vezetéknevetekkel semmilyen gondotok, akkor legalább a keresztnév adásánál legyetek észnél, és kerüljétek az olyan szerintem szörnyűségeket, mint Dzsásztin, Polikárp vagy Psziché (a többi baromságról nem is szólva…). Mert ezt nemhogy itthon, de – minden eredet ellenére – külföldön sem tudják majd leírni. Higgyetek nekem, egy idő után nagyon unalmas lesz az állandó betűzgetés.