Nehéz dolog ez az itthonlét egyedül a picivel. Nem azért, mert sír, vagy mert nincs kivel érdemben beszélgetnem, hiszen az internet világában annyit “csacsoghatok”, amennyit csak akarok. Ráadásul az élet mindig hoz olyan dolgokat, amelyek lekötik az ember figyelmét. Most éppen ugyebár a lányom szeretett volt iskolája, a Deák-Diák körüli ramazuri.
Ráadásul tartva magam a valamelyik korábban megírt blogbejegyzésemben említettekhez, napi szinten porszívózok, így gyönyörködhetek a tisztaságban is, no meg a picit is le tudom magamról kapcsolni egy jó időre. Aki egyébként egy tündér. Egy marhára akaratos tündér. Egy sokat hisztiző, marhára akaratos tündér. Aki vöröses. Igen. És nagy haja van. Még. És igen, akkor is “jó baba”, ha vörös, ha szőke, ha fehér.
Megőrülök, hogy itt a településen mindenki ezt kérdezi. Addig nem is hallottam ilyet, itt meg ez a mánia: jó vagy rossz baba-e. Hát hogy lehetne egy huszonvalahány napos baba jó vagy rossz? Főleg ez utóbbi? Eszik (igen, jól eszik, a szájával… nem, még nem dagaszt a kezeivel hozzá), alszik (sokat, csak többet rajtunk, mint az ágyában, de nem, ettől még nem lesz elkényeztetve) és sír (igen, sokat, mert így beszél, ha már tudna szavakat képezni, valószínűleg be nem állna a szája). Szóval? Jó vagy rossz baba? Baba.
Amúgy is mindig frászt kaptam attól, ha a szülőtársak azt mondják a gyereküknek, hogy rossz vagy. Már születésüktől kezdve. Mert ők is így tanulták, a gyerek meg majd előbb utóbb el is hiszi, hogy ő rossz. Mennyivel szebb lenne helyette, ha azt mondanák, ezt most rosszul tetted/csináltad, most bután viselkedtél, stb. Én sem tartom magam rossznak azért, mert időnként házisárkány vagyok vagy hisztis picsa (bocs, anyu), és a kisfiam sem rossz azért, mert már az ötödik nadrágját szakítja ki foci közben. Sőt, a lányom sem rossz azért, mert mindig a kanapéra dobja le az iskolatáskáját, amikor hazajön és nem a szobájába viszi. Én persze minden alkalommal jelzem, hogy már megint eltévedt a cókmókja, de tudom, hogy előbb-utóbb már nem kell érte szólnom. (A fiam nadrágjainál ebben nem vagyok már biztos.) És a férjem sem rossz azért, mert… upsz, a férjekről jót vagy semmit.
Tehát érdemes volna végre leállnunk azzal, hogy a gyerekek jók vagy rosszak. Olyanok, amilyeneknek neveljük őket, aztán olyanok, amennyire hatnak rájuk a kortársak, aztán olyanok, amilyenek lenni szeretnének és végül olyanok, amilyenek.
Az én pici babám is olyan. Pici, de attól még fájt a szülés. Vörös, de attól még én vagyok az anyja és az apja az apja. Pöttyös az arca, mert anyatejes és folyik a kiválasztás. Nem, fogalmam sincs, mennyi a súlya. Majd a védőnőnél méredzkedünk. Van külön ágya, de esténként még velem alszik, mert így azonnal meghallom, hogy éhes. Meg mert nem akarom, hogy az egész családot felkeltse az üvöltésével. Mert azt nagyon tud. Nem, még nincs bébiőröm, nem akarok annyi pénzt költeni rá. Igen, már visszaszedte a kezdeti súlyát, bár nem látszik annyira rajta, mert pici. Igen, pici, de attól még fájt a szülés. És kezdhetném elölről. Ez megy majd minden nap, ha kiteszem a lábam.
De a kedvenc kérdésem, hogy könnyű szülés volt-e. Én nem tudom, milyen a könnyű szülés. Van olyan? Gondolom, az enyémre azt kell mondani, de én inkább a problémamentest mondanám, még ha a pici nem is sírt fel azonnal.
Szóval maradjunk annyiban, hogy túl vagyok rajta, és nem, nekem nem a szülések az életem legszebb pillanatai. Amikor már a kezemben vannak a gyerkőcök, az más kérdés. Naná. És büszkén mutogatom is mind a hármat, úgyhogy mindezek ellenére nyugodtan leállíthattok az utcán és érdeklődhettek. Csak azt ne, hogy jó-e. Jó?
(És mire ezt a bejegyzést megírtam, már el is felejtettem, amivel kezdtem, hogy miért is nehéz dolog ez az egyedüllét itthon. Holnapra hátha eszembe jut.)
