Ez a hétvége a gyerekeknek apás lett volna, de a kisfiam egy csodás hányós-hasmenéses vírussal itthon maradt. Konkrétan ezzel fogadott a kórházból hazaérkezvén. Hogy is kezdődhetne újdonsült gyermekem itthoni élete másként, mint egy beteg báty mellett. Fel is néztem az égre, amikor hazajöttünk, hogy hány angyalka lóbálja a lábát röhögve a felhőjén, mondván, kezdődhet a műsor, adjunk anyának egy extra feladatot az első napján.
Meggyőződésem ugyanis, hogy ha rosszul viselkedek (türelmetlen vagyok, nem eléggé elfogadó, vagyis magam ellen cselekszem), az angyalkák összehívják egymást és kitalálják, milyen próbával javítsanak magatartásomon. Ugyanígy összeülnek egy tál popkornnal akkor is, amikor férjemmel postára vagy orvoshoz megyünk, és lesik, hogy a párom elég türelmes-e a sorban. Ha nem, a visszaúton hótziher, hogy leengedett sorompó vár ránk, és aki helybeli, az tudja, hogy ez legalább 20 perc várakozást jelent. A kisvárosunkban ugyanis a sorompó túloldalára születni kell. Az angyalkák pedig jót röhögnek a markukba. Ez a kis játékos képzelgésünk viszont sokat segít abban, hogy ne vegyük túl komolyan a világot és magunkat sem.
Ma például nagyon ingerülten ébredtem, mert megint csak három órát sikerült aludnom (a kisbabám már most bagoly), és persze ugyanilyen hangulatban folyt tovább a napom. Nem is kellett sok idő, az angyalkák összecsődültek (síp, dob, riadólánc), felültek a Nagy Központi Felhőre, elővették a legmodernebb kütyüjiket és nekikezdtek tanakodni. Az ingerültség ugyanis szintén egy olyan dolog, ami büntetendő. Hamar ki is találták, mivel higgaszthatnának le: kisfiam osztályfőnökétől érkezett ugyanis egy szülői házi feladat, miszerint vágjuk ki a matekkönyv hátulján lévő pénzérméket.
Amikor ezt elolvastam a fb-on, kapásból a harakiri mindent megoldó művelete jutott először eszembe, aztán ránéztem a porontyaimra és az ollót inkább a papír felé fordítottam. Végülis úgyis nagyon szerettem gyermekkoromban a pénzzel játszani, minden vágyam volt, hogy pénztáros legyek, és nekem is volt otthon olyan kutyás perselyem, ahol az állat kinyújtott nyelvére kellett tenni az érmét, majd az gyorsan be is puszilta azt. Ezúttal persze szó sem volt pénztárasdiról vagy klassz kis társasjátékról, egy nagyon unalmas feladatnak néztem elébe.
Világ életemben utáltam ugyanis vágni. Főleg kört. Most meg olyan, már nem is létező érméket kellett kivarázsolnom a könyvből, amelyek sokan vannak, picik, sőt aprók, és már tényleg nincsenek forgalomban. Éljen az inflációkövető oktatás!
De persze dühöngéssel nem mentem sokra, inkább szisztematikusan nekiálltam a feladatnak. Mire végeztem, már majdnem teljesen lehiggadtam, és az ujjaimba is jó mélyen benyomódott az olló foganytyúja. (Ja, mondtam, hogy szülés utáni ödémám van? Csak hogy teljes legyen az örömöm…)
A baba az ágyában aludt, a nagyfiam mellettem gyakorolta az írást (mégis csak hiányzott a suliból pár napot), a lakásban – anyunak hála – rend volt. Az angyalkák azonban nem elégedtek meg ennyivel, még egy feladatot kiválasztottak nekem, hogy biztosak legyenek a dolgukban: színeznem kellett. Nyulat. Inges, mellénnyes, szemüveges nyulat. Nem egyet, kettőt. Ehhez pedig ceruzát kellett hegyeznem. Tizennégyet. Az ollótól fájós ujjal. Vettem hát egy nagy levegőt, és mivel drága elsősöm olyan szépen nézett rám, megalkottam azt a fránya szivárványszínű felsőt a tapsifülesre, ő pedig boldogan színezte a szőrét egyszínű barnára. Ez nem volt házi, ezt csak ő szerette volna velem együtt megcsinálni, mondván, közösen színezni jó. Hát erre nem lehetett nemet mondani, a végére pedig tényleg elfogadtam a sorsom.
Mert tudom, hogy ma éjjel is fent leszek és holnap, meg holnapután is, de felesleges mindennemű ellenállás, hiszen csak újabb büntiket kapnék a Felső Felhő Központból. Mert az angyalkák tarsolya bizony tele van jobbnál jobb extra feladatokkal és kifogyhatatlan a popkorn-készletük is.