Gyerekkoromban a debreceni unokatesóim minden történetüket úgy kezdték, hogy “Az úgy volt …”, és soha nem értettem, miért nem lehet a sztorit egyszerűen egy “Képzeld el”-lel indítani, vagy kapásból magával a történettel. Ők persze mindig a mi hülye kifejezéseinken röhögtek. Mi tirpákok voltunk, ők hurkásoknak számítottak, nem mintha, ez nekünk bármit is jelentett volna akkoriban. Meg most sem, amikor tényleg azzal kell kezdenem ezt a bejegyzést, hogy “Az úgy volt…”.
Mert hogy az úgy volt, hogy pénteken tényleg férjhez mentem. Ma meg vasárnap van és még mindig fáradt vagyok. Pedig nem volt lagzi, meg nagy felhajtás, meg semmi extra, sőt, vendégsereg sem, és egyébként is csak kilenc napot vett el az életemből a szervezés, mégis kampó vagyok.
Tény, hogy az elmúlt napokban elég keveset aludtam. Én a pocaklakóra fogtam, de a szervezés ötödik napján rájöttem, hogy bizony izgulok. Mert lehetek én akármilyen laza csaj, meg anyuka, úgy látszik, csak jelent valamit egy esküvő. Még nekem is. Komolyan mondom, meglepődtem magamon. Ez mégis csak a második (ööö, utolsó), tudtam, hogy milyen, marhára nem kellett volna, hogy liftezzen a gyomrom.
Szerencsére pár éve, még a multis korszakomban felfedeztem egy tuti kis teát, ami csökkeni a stresszt, így most is nekiálltam vedelni. Időnként szemezgettem a Xanax-szal, de aztán győzött a józan ész. Ráadásul tudtam, hogy jó szervező vagyok és mindent jól végig is gondoltam, B-tervek is vannak, nem lehet semmi probléma. (Az egy dolog, hogy a mostohafiam hétfőre lerobbant és ágynak esett, hogy a kisfiamnak nem volt és most sincs elegáns cipője, a lányomnak elegáns ruhája, én meg imádkozhattam, hogy a dagadás lemenjen annyira rólam, hogy beférjek a nővérem lábbelijébe.)
Ahogy azt a korábbiakban leírtam, minden napra jutott valami ügyintézni való és az égiek is végül szépen a kezünkre játszottak. Még a már-most-magát-rockernek-gondoló lányomnak is találtam az itthoni puffban egy gyönyörű ruhát, úgyhogy akár ő is lehetett volna menyasszony. A család fiú tagjai meg is lepődtek, micsoda kiscsaj lett belőle. Pedig csak egy ruhát vett fel. (Tudjátok, milyen nehéz neki bármit is találni a boltokban? Mert nem szereti annyira a színeket és ha elegáns cuccot akarsz ráadni, akkor a legtöbb helyen erre a korosztályra csak habos-babos, vagy csak rózsaszín lehetőségek vannak. Eljátszottam ugyan a gondolattal, hogy veszek neki egy többrétegű tüllszoknyát, de rájöttem, hogy – bár erre a napra megígérte, kivételesen úgy fog kinézni, ahogy én szeretném – nem kockáztathatok: az életben maradásom jelen esetben fontosabb. (Félreértés ne essék, imádom a stílusát, mert olyan, mint a szívem mélyén lévő én: bakancsos, farmeres, pólós. Csak fura, hogy ilyen fiatalon kezdni…)
Na, de hol is hagytuk abba: ja, szerda volt, és végül mindenkinek lett ruha. Még a párom is vett egy új öltönyt, hiába utál vásárolni. Persze ennek én minden percét jól kiélveztem, mert imádtam ezt a fordított szerepet: én ültem egy klassz kis székecskén, neki meg hordta az eladó az öltönyöket és próbálgatott. Már csak a pezsgő hiányzott a kezemből a tökéletes mozifílinghez.
Aztán csütörtökre hagytam a varrást, mert kellett még egy szalag a ruhámhoz, meg amúgy is fel kellett hajtani a nadrágokat és a leányzó szerelésén is volt egy kis igazítani való. Este még egyszer végigmentem a “to do listán”, hogy nem felejtettem-e el valamit, de nem. Tényleg nem.
Az esküvő reggelén mentünk a tortákért (mert névnap is volt, meg a család fele cukros vagy gluténérzékeny), a virágokért és a kis levendulazacskókért a tanúk részére. Fél tizenkettőre Szabolcsból is felkerült tehát jó pár cipő és ékszer, hogy tudjak miből válogatni, így a párom berakott egy kis zenét, hogy lazuljon, a gyerekek pedig teljes harci díszben Minecraftoztak a laptopomon. Két falépítés közben Panni haját is megcsináltam, aztán fürdés, sminkelés és indulás.
A kocsiban ezerrel szólt a Tankcsapda “Köpök rátok”-ja, így igazán vidáman érkeztünk meg a helyszínre. Meg halál nyugodtan, hiszen addigra már volt bennem egy teljes liter Éjszakai repülés tea. A párom tanúi is időben megérkeztek, így tényleg nem volt semmi gikszer. Még a gyűrűket sem felejtettük otthon! (Kedvesemet a héten szinte naponta megkérdeztem, hogy biztosan ezt akarja-e, mert nekem még mindig jó az apasági, de sehogy sem tágított.)
Hát végül tényleg férjhez mentem. És azóta végérvényesen bele is szerelmesedtem a páromba. Furcsa érzés. De erről esetleg máskor, mert most örüljünk az új Arany Medvének és annak, hogy végül meglett a friss házassági anyakönyvi kivonatunk, amit a szertartás után újdonsült férjem azonnal el is hagyott a helyszíni parkolóban. (Még mindig jobb, mint amit apu csinált: ő az esküvője másnapján a kölcsön-jegygyűrűt vesztette el örökre a fociöltözőben.)