Mostanra már teljesen felborult a napirendem, de azt nem tudom egyértelműen kijelenteni, hogy fordított lenne. Inkább többszörösen megszakítós, ezáltal többszörösen újrakezdős. Mert hogy hatkor ugye tök kómásan beveszem a bogyóimat, aztán visszadőlök félórára, hogy fél hét után kicsivel mosolyogva (továbbra is istenítem a kávé feltalálóját!) ébresszem a szintén tök kómás – bár 10 és fél órát mindig megalvó – gyermekeimet. Ezek után közepesen éber állapotban segítek az öltözésben, tálalom a reggelit, készítem a tízórait és az uzsonnát, hunyorogva ellenőrzöm a fogak tisztaságát és értelmes pofát vágva igyekszem felfogni, hogy mit csacsognak. Mert ezek a porontyok nem átalkodnak 10-15 perc után teljesen fittek lenni, aminek következtében be nem áll a szájuk. Én meg csak arra gondolok, hogy még a páromnak is ki kell készítenem a kaját, meg vasalnom kell egy inget is, mire felkel (és szidom magam, mint mindig, hogy miért nem tettem meg ez utóbbit este, vagy már a hétvégén előre). Időközben eljutottunk addig, hogy a napi elemózsia és a friss víz is bekerült a táskákba és már csak a csizma-kabát-sapka-sál-kesztyű kombó van hátra. Ha hiszitek, ha nem, ez a rész a legfárasztóbb, mert a fiam fázós, így kell még neki pár réteg, a lányom pedig félhosszúszárú fűzős bakancsot hord… akinek volt ilyenje, tudja, ez mit jelent. Ráadásul a fogasok magasan vannak, így a kabátokat nem érik el, vagyis mindenképpen segítenem kell ebben is. Nem is lenne ez akkora gond, ha nem lenne olyan szűk a folyosó, ahol még laposan sem férek el velük, nemhogy ekkora hassal. Így rendszeresen lefejelik az öccsüket egy-egy hirtelen mozdulatnál, vagy egyszerűen csak fordulásból verik le a hátukon lévő iskolatáskájukkal a pocakomat. Persze felkészült anyaként igyekszem villámgyorsan pucsítani, hogy a baba kikerüljön a veszélyzónából, de pont ezért a másik gyermekemet találom el kicsinek nem igazán mondható hátsómmal. Legalább röhögésbe fullad ez a reggel is. Aztán ölelkezés, puszilkodás, integetés, majd húzok vissza a nappaliba vasalni és azon gondolkodom, hogy ha hazajönnek, nagyon kikapnak, mert a fülembe ültették azt a szörnyű, rózsaszín, pelyhes, szivárványon táncoló unikornisos dalt (ld. fent), amit direkt nekem énekeltek reggel, hogy lássák megjátszott utálatomat.
De nem hagyom magam legyőzni Z-generációs utódaim által, gyorsan összerámolok, visszabújok az ágyba és imádkozom, hogy sikerüljön visszaaludni. Fél 11 körül ébredek újra, fáradtabban, mint reggel, és igyekszem felpörögni (Kaffee zwei). Időközben a párom is elment, rémlik, hogy beköszönt, mint annak idején gyermekkoromban az apukám is minden hajnalban. Aztán azt veszem észre, hogy még mindig azt a hülye dalt dúdolom. Hát igen. Ma, amikor a technika fejlődésének köszönhetően a világ ilyen közel került, a gyermekeim is hamar rátalálnak a net adta, anyaszomorító dolgokra.
Éppen két napja kerültem bele egy vitába a fb-on (pedig esküszöm, igyekszem kimaradni az ilyenekből), ahol az internet és a mobiltelefonok nem megfelelő használatáról volt szó. Valaki megosztott egy múzeumi képet, amelyen Rembrandt Éjjeli őrjárata előtt egy csoport a mobilját nyomkodja. A kommentelők nagyon felháborodtak. Persze a háttértörténetet nem olvasták, de mentek egymás után a megjegyzések. Próbáltam utalni a didaktika korszerűsítésének fontosságára, aztán inkább gyorsan kiszálltam a csevelyből, mert az idősebb generáció nagyon szigorúan elzárkózott mindennemű modernizációtól a művészeti oktatás terén (is). Ezzel kapcsolatosan azonnal bevillant egy másik, szintén a neten terjedő poszt, egy video, amiben a generációs különbségekről, a világ változásáról, az IT és ITK fontosságáról volt szó. Örültem a kisfilmnek, mert egyrészt végre utánanéztem ezeknek a bolond elnevezésű generációknak, másrészt mert megint tanultam jó pár dolgot. Például azt, hogy én tulajdonképpen Ratkó-unoka vagyok, habár a szüleim hivatalosan nem Ratkó gyerekek (magamra csak 75-ös baby boom-osként tekintettem).
A húgom már pont kiesett ebből a körből és ő az Y-generációhoz sorolandó, míg a gyermekeim a Z-hez, a születendő kisfiam pedig alfa lesz! (Ezek a betűs elnevezések tisztára a hülyén sorszámozott/elkészített/megírt Star Wars epizódokat juttatják az eszembe…).
Utánaolvasva az elnevezések mögött rejtőzködő jellemzőknek és meghallgatva a videóban szereplő urat is – azon túl, hogy sok mindenben egyetértek -, meg kell jegyeznem, hogy nagy általánosságban véve hülyeségnek tartom ezt az egész elnevezősdit. Ha már annyira különbséget akarunk tenni a generációk között, egyszerűbbnek gondolnám – és pontosabbnak is – ha megmaradnánk az évszámok alapján történő besorolásnál, vagy inkább valamilyen történelmi eseményhez, esetleg technikai vívmányhoz kötnénk az adott nemzedék jellemzőit. Persze ez sem egyszerű dolog, főleg nem mostanság.
A gyermekeim – ideértve most mind a négyet – bár a fentiek szerint két különböző generációt fognak képviselni (!), mégis nagyon egyformák lesznek (ahogy én is a Z-s tesómmal). Merthogy mindegyikhez lesz közöm. Naná! Tudjuk jól, hogy most már ténylegesen is a technikáé a főszerep (ha akarjuk, ha nem). Minden nap jelen van az életünkben és a gyermekeinkét is nagyban befolyásolja. Kedvenc időtöltéseik egyike például a videósok nézegetése, akikért majdnem ugyanúgy rajonganak, mint mások az együttesekért. Mivel számomra nagyon fontos, hogy folyamatosan lépést tartsak a gyerekeimmel, illetve a tanítványaimmal – hogy megértsem őket és hogy a generációs olló minél kisebb legyen -, valamelyik nap rávettem magam, hogy együtt nézzük meg ezeket a videósokat.
Hogy miről is van szó? Fiatal gyerekek ülnek a gép előtt és “értekeznek”. Vagy csak válaszolgatnak a rájuk írók kérdéseire. Vagy csak különböző „kihívásokat” teljesítenek (igyál meg öt liter tejet egyszerre, kiabálj ki az ablakon, bírd ki röhögés nélkül egy bejátszás megnézését… ilyesmi). Vagy mások videóit elemezgetik és kritizálják. Még nem jöttem rá az értelmére, és nem látom, mi is ebben a jó, ráadásul véleményem szerint nagyon primitív a legtöbb ilyen videós anyag, mindenesetre átbeszéltük, hogy ők miért szeretik és én miért nem. Aztán valamelyik nap Panni odajött, hogy Hofi is lehetne tulképp egy videós, mert a rúzsasándoros paródiájában ugyanazt csinálja, mint az egyik kedvencük a saját felvételein. Igazat kellett neki adnom. (Titokban pedig örültem, hogy milyen jó meglátása van.)
Azóta is néznek ilyen videókat, és már nem feltétlenül vonulnak emiatt vissza a szobájukba, hanem előttem is vállalják, hogy őket ez érdekli. És én ennek sokkal jobban örülök, mert nem jelent semmilyen feszültséget köztünk az, hogy baromságnak tartom a videós anyagok zömét. Hisz nem bántom érte őket, ugyanakkor időnként újra elmondom, szerintem melyiknek van valami értelme és melyik nem ad semmi értéket. Biztosan nekem is voltak olyan dolgaim, szórakozásom, amelyben az én szüleim nem értették, mi a pláne. De éppen ezért nagyon fontos, hogy nyitottak legyünk és odafigyeljünk rájuk. Az enyémeknek számít, hogy mit gondolok, mert még kicsik és szeretnének megfelelni. Ettől függetlenül járják a maguk útját, imádják a debelést (ezt sem fogom megérteni soha, de hát ez van), élvezik a hülye CN-meséket, de tudom, hogy én is bogarat ültetek a fülükbe a véleményemmel, mint ők azzal a rohadt unikornissal nekem. És tudom, hogy ennek majd később meglesz a pozitív hatása.
Nem hiszem, hogy a netezés, mobilozás, tabozás miatt rossz irányba mennének el a gyermekeim, mert ugyanakkor a számomra fontos dolgok (olvasás, beszélgetés, társasozás, szabadtéri játékok, kirándulások) is a mindennapjaink részét képezik. És különben is: én is használom a netet, nekem is vannak hobbijaim, amelyekhez éppen a kütyük kellenek, és ők soha nem kérdőjelezték meg ennek fontosságát a számomra! Nekik egyértelmű, hogy ilyen vagyok. Akkor én miért ne hagynám, hogy kísérletezzenek, hogy hasson rájuk a közegük? Egy feladatom van, ott lenni mellettük, meghallgatni, meghallani(!) és terelgetni őket. A juhász is ezt teszi: az állatok is a saját nyomvonalukon mennek, legelnek, ki jobbszélen, ki előrébb, ki hátul, ki pár méterre balra, de végül mindenki arra tart, amerre az irányító mondja. Ha rossz juhászok vagyunk, ne a gyerekeinket szidjuk azért, mert nem értjük őket!
És köszönöm édesapámnak, hogy annak idején rendszeresen kivitt a határba a bárányokhoz! Ígérem, éjszaka, amikor minimum kétszer felébreszt a hasamban lévő kicsi a tornamutatványaival – nehogy az éjszakám folyamatos legyen – megszámolom őket. Hátha hamar visszaalszom majd.