“Éppen híradót nézek (…) csodálatos új oktatási rendszerről és kísérleti tankönyvekről van szó (és persze sok másról) és belém hasít a gondolat, hogy a gyermekeid is ebben a “szép” rendszerben vannak. És felmerül bennem a kérdés, mit tudnék majd tenni mint szülő, hogy ne butítsák el a gyermekeimet (nem a pedagógusokra értem a butítást) hanem az onnan fentről jövő sok baromságra. Nektek milyen praktikátok van erre?”
Egy kedves anyatárs, barátnő, tanítvány – nem is tudom, hogy nevezzem – írta nekem minap a fenti sorokat, és megígértem neki, hogy leírom, amit erről gondolok. (Mindenek előtt egy megjegyzés: sajnos lehet ezt a butítást a pedagógusokra is érteni…) Valamikor nyáron foglalkoztam egy Vekerdy cikk kapcsán már a témával (nem a rendszerrel konkrétan, hanem a követelményekkel, a módszertannal, pedagógiával), illetve az adventi játékom során is írtam a PISA mérés eredményeiről.
De valóban bőven van még mit beszélni erről a témáról.
Tudom, sokan nem hiszik, hogy tényleg olyan rossz a magyarországi oktatás helyzete. Tudom, sokan úgy gondolják, a pedagógusok fizetése évről évre nő, ezért jogtalanul hangoztatják ezirányú motiválatlanságukat (is). Tudom, sokan úgy vélekednek, minden szakmát fenyeget a kiégés, a pedagógusok sem különbek, ne sírjanak. És végül tudom, sokan azon a véleményen vannak, hogy ők is felnőttek a korábbi oktatási rendszerben, nekik sem lett semmi bajuk például a házi feladatoktól, stb.
Igen, valahol mindenben van igazság és valahol egyikben sem. Ha most nekikezdenék egyesével a felvázolt kérdéseknek, könyv lenne belőle. Jelen esetben azonban a barátnőm által feltett kérdést szeretném megválaszolni. Mit tehetünk mi, szülők, hogy a gyerekeink ne károsodjanak?
Mert, hogy nem jó az oktatásunk, számomra továbbra is egyértelmű.
Igenis, nekem gondom van az értelmetlen szigorral, az értelmetlen és vaskalapos iskolai és diák-hierarchiával (Istenem, jó pár iskola van, ami pont olyan felépítés szerint működik, mint a hazai politikai rendszer!). Igenis vallom, hogy az alsósok kicsik ahhoz, amit követelnek tőlük. Igenis felháborít, hogy rengeteg könyvet kell nap mint nap cipelniük a harmadikosoknak-negyedikeseknek. (Ha megengeditek, a felsőről, középiskoláról most nem írnék.) Természetesen emlékszem, hogy nekünk is sok könyvünk volt, mi is olyanok voltunk, mint egy málhás szamár, de miért akarnám a gyermekeimnek ugyanazt a rosszat, ha van más megoldás is. Éppen ezért nagyon nem értek egyet az olyan véleményekkel, hogy mi is túléltük. Persze, túl. És jó volt? Nem. Szerettük? Nem. Jobb emberek lettünk tőle? Nem! Vagy máshogy kérdezve: ettől lettünk jobb emberek? Nem.
Én nem látok más megoldást, mint harcolni. Akár szülőként, akár pedagógusként. Ez az, amit biztosan soha nem adok fel. Még nem vagyok olyan vérmes, mint amikor a diákok jogaiért harcoltam gimis koromban és magamra is haragítottam az egész tanári gárdát (két kivétellel), mert sajnos folyamatosan észben kell tartanom, hogy nem ártok-e a gyerekeimnek azzal, ha beszólok a suliban. Az első lépéseket azonban még ideje korán megtettem: egyrészt kapásból beléptem a Szülői Tanácsba (micsoda gyönyörű név…) még Pesten, amit itt Vecsésen és sok más helyen Szülői Munkaközösségnek (SZMK) hívnak. Itt igenis mindig elmondom a véleményemet és látom, hogy van foganatja. Még ha csak lassan is.
Nagyon sokat küzdök azért, hogy ne a gyerekeim tanárai döntsék el helyettem, mivel teljen a családi hétvégénk: mert hogy erre is volt példa. Ugyanis péntekenként azért nem csinálhatja meg az egész napos iskolában a lányom a háziját, hogy hétvégén a szülővel tegye azt meg, s pusztán azért, hogy a szülő képben legyen és foglalkozzon a gyermekével. Köszi, én máshogy foglalkozom velük! Úgyhogy azonnal szóltam is, hogy nálunk a hétvége valóban a családé, a gyermek pedig azért van bent négyig, hogy ott megcsináljon mindent, amit kell.
A lényeg, hogy elértem, amit akartam, a gyermekeim bent is elkészíthetik a hétvégi leckét – ha már muszáj házit csinálniuk. Ez a másik nagy harcom, mert igenis hiszem, hogy nem kell házi feladat. Tudom, hogy bőven elég annyi tanulás nekik, amit nap mint nap az iskolában megkövetelnek tőlük reggeltől délután négyig. Tudom, hogy van olyan gyermek, aki fejlesztésre szorul. De felmerül rögtön a kérdésem, hogy vajon mihez kell fejleszteni? Az értelmetlenül szigorú, agyonsűrített tanmenethez, vagy pedig az életben egyedül fontos pár kompetenciához? Mert sajnos ez utóbbira még véletlenül sem készít fel a hazai oktatás.
Vekerdy azt javasolja, hogy vegyük ki a gyereket a rossz iskolából és ha tehetjük, vigyük olyanba, ami neki jó. Vagy tegyük magántanulóvá, stb. És higgyük el, hogy nem lesz elveszett ember az életben akkor sem, ha nem az állami oktatási rendszer korrupt, elcseszett világával készül fel a korrupt, elcseszett igazi életre.
Nekem nincs ilyen lehetőségem. Magántanulóvá sem teszem őket, mert jól érzik magukat a barátaikkal, de azt nem engedem, hogy fásult, ötlettelen, bólogató emberekként jöjjenek ki az iskolapadból. Tehát továbbra is folyamatosan véleményt nyilvánítok, ha valamivel nem értek egyet, amit a pedagógus mond, kér, gondol. Szóvá teszem és építő jellegű kritikával élek. Eddig még sikerrel. Mert nem vagyok bunkó, és mert nagyon is jól át tudom érezni a tanárok helyzetét. Ha hagynék mindent úgy, ahogy van, a gyerekeim életképtelenek lennének.
Másrészt változtattam magamon és nem akarom, hogy a gyermekeim mintatanulók legyenek. Elég jól viselem például, hogy a fiam “csak” jó magatartásból és hogy Panni másodikban nem volt ötös matekból. (Tudom, szánalmas, de nekem valóban meg kellett tanulnom elengedni az elvárásaimat feléjük és belátni, nem mindenki akar kitűnő lenni általánosban, mint anno én.)
Most is hiszem, hogy én nem az iskolától tanultam meg élni, hanem a szüleimtől. A régi, porosz rendszer azt tanította meg, hogy milyen világot ne akarjak. Sem nekem, sem a családomnak, sem a tanítványaimnak.
Minden mást leírtam a bejegyzés elején említett korábbi Vekerdys anyagomban. Az a harcom pedig, amiről ott a cikk végén említést teszek, a babám születése miatt még várat magára.