Elkezdődött egy új naptári év, amivel persze nem közöltem semmi fontosat, és valljuk be, azon kívül, hogy meg kell szoknunk dátumozáskor a hetest, semmi nem is változott. Volt itt lövöldözés, szomorú halálesetek, újabb hírességek távoztak el, szóval minden olyan, mint annak előtte. Sajnos. Én is pont olyan vagyok, mint 2016-ban, még mindig terhes és még mindig családanya. Jól kipihentem magam a szünetben – nem mintha jelenleg dolgozó nő lennék – , de higgyétek el, nekem is jól esett, hogy nem kell minden nap hatkor kelnem a gyerekek miatt, és időnként elodázhattam a napközbeni kajaidőpontokat is. Aztán ma már a répafőzelék elkészítése és a fasírt megsütése után éreztem magamban a késztetést, hogy újra írjak. Még pedig Vajna Tímea kapcsán. Igen, bizony. Én, aki nem olvasok (tényleg nem) sem Borsot, sem Blikket, sem Ripostot, sem a jóistentudjamit, pusztán megelégszem a kéretlenül elém kerülő szalagcímekkel.
Szóval elhatároztam, hogy naponta – két naponta kiválasztok egy cikket, hírt, posztot, ami valami miatt megérint, és jól elmondom, mire gondolok. Aztán azonnal felülbíráltam magam, és rájöttem, jobb, ha maradok az asszociációnál, mert nem biztos, hogy sokat akarnék bosszankodni. Így tehát a feladatom adott, kiválasztok egy bármilyen írást, és arra asszociálok.
Ma Kövér bajusza, M. Marci zsidózása és V. Tímea gyémánt fülbevalói között őrlődtem. De mivel ez utóbbi kevésbé veszélyes téma számomra, hát maradtam a hölgynél. Vagyis a neki írott levélkénél.
Szembe jött velem ugyanis egy poszt, amit azért olvastam el, mert első ránézésre humorosnak tűnt és mert még marhára nem akartam a megszáradt ruhákkal és a fiam kiszakadt nadrágjaival foglalkozni. Az említett poszt nem más, mint egy ironikus nyílt levél a gazdag rétegnek, amit tényleg szórakoztatónak találtam. Aztán jó szokásomhoz híven, becsülettel végignéztem a kommenteket is (na jó, volt, hogy átgörgettem párat), és szintén jó szokásomhoz híven néha felszisszentem, néha megdöbbentem, néha felkacagtam. Tényleg hihetetlen, hogy az emberek mennyire hisznek minden leírt szónak. Szívem szerint indítanék a köznépnek egy tanfolyamot arról, hogyan kell a látott, olvasott, hallott anyagokat értelmezni, a kamu oldalakat felismerni, stb. Jó kis szélmalomharc lenne, de nagyon élvezném.
A kommentelők ugyanis azon kezdtek el vitázni, hogy micsoda dolog már az irigység, és az emberek igenis tehetnek arról, hogy milyen az életük. Volt, aki egyenesen szánalmasnak nevezte a “levél” íróját és javasolta neki, hogy inkább dolgozzon rendesen, hogy egyről a kettőre jusson, és ne sírjon Tímea asszony milliói után vagy miatt. (Meg sem fordult a fejében, hogy a levél írója nem azonos a “levél írójával”.)
Azonnal eszembe jutottam. Nem a mostani életem, hanem a korábbi, és készítettem egy gyors számvetést arról, hogy az elmúlt 17 évben, mióta papíron is dolgozó ember vagyok (direkt nem vettem bele az iskolák melletti munkákat), hogyan jutottam egyről a kettőre. Pontosítok, jutottam-e egyről a kettőre. Örömmel állapítottam meg, hogy igen, jutottam. De ha nincsen a család mögöttem (értsd a szüleim, nagynénik, nagybácsik, tesók, unokatesók, meg persze a barátok), akkor a fejem tetejére is állhattam volna.
2001-et írtunk, felköltöztem Szabolcsból Budapestre, Csillaghegyre. Albérletben laktam harmadmagammal. Az albérlet nem volt olcsó, hát több helyen vállaltam munkát. A konyhában csak falikút volt hideg vízzel, meleghez csak a fürdőszobából juthattunk, vagy ha melegítettem a gáztűzhelyen. Logikusan következik, hogy nem hogy mosogatógép, de mosogató sem volt, ergo lavórban tisztítottam az edényeket egy saját magam által lepácolt hokedlin. Még egyszer hangsúlyozom, a XXI. századi Budapestről beszélek, amikor egy diplomás ember elkezdi felnőtt életét.
Írtam már arról, hogy falun nőttem fel és ebből kifolyólag nem lettem elveszett ember (nő), így nem ijedtem meg a feladattól, amit ez a kis ház elém állított. Hiszen egyrészt mégis csak volt konyha, jó nagy, szürke járólapos, volt WC cellux-szal beragasztott ablakkal, sőt, volt fürdőszoba is. Igaz ugyan, hogy egy másik fontos eszközt, a mosógépet is nélkülöznünk kellett, de nem csüggedtem, hamar belejöttem a kádban kézzel mosásba is. A kezeim például soha nem voltak olyan tiszták (és persze olyan hólyagosak), mint akkoriban és bizony sokszor eszembe jutott József Attila mamája, de tudtam, én nem ebbe halok bele. Amikor a kimosott lepedőket csavartam ki, megjelent előttem egy gimis haverom képe, aki anno arra kért, hogy csináljam meg az egyik műszakis háziját: rajzoljak le egy csavart. De mivel ő poénos ember volt, meg akarta tréfálni a tanárát, ezért nem igazi csavarra gondolt, hanem arra, amikor egy ember ruhát csavar. Lerajzoltam, kapott érte egy ötöst, nekem pedig megmaradt egy aranyos emlék róla, amivel el tudtam magam szórakoztatni a kád fölött görnyedve.
Ennek ellenére természetesen nem győztem két bőgés között hálát és ezer puszit adni az apukámnak, hogy fél-egy év után összegyűjtött nekem egy Hajdú centrifugára valót. (Nagyon drága volt, teljesen meglepődtem.) Ezek után a mosás már meg se kottyant és örömmel néztem, hogy facsarja helyettem a vizet az új kis gépem.
Aztán két év után elköltöztünk Csillaghegyről egy kis Dohány utcai lakásba. Egyik szemem sírt, mert ott kellett hagyni a családi házat a rigókkal, a szüleim segítségével rendbe hozott kertecskével, az isteni szilvafával, a tiszta levegővel. Másrészt viszont örültem, mert közelebb kerültem a családhoz, drága nagybátyámnak köszönhetően sokkal olcsóbban jöttem ki és nem utolsó sorban az új helyen volt végre igazi automata mosógép!
Szóval, kedves kommentelők, igen, lehet egyről a kettőre jutni. Igen, talán egyedül is, megfeszített tempóval, hatalmas szerencsével. Igen, talán sok tanulás által is (nekem van pár diplomám, egyéb bizonyítványom, amit még véletlenül sem dicsekvésből említek meg, mert nem sokra megyek velük – köszönhetően a hazai rendszerünknek). De kijelenthetem, nekem nem sikerült volna a családom nélkül életben maradni. És nem biztos, hogy a gyerekeimnek azt fogom tanítani, amit anno még magam is elhittem, hogy “tanulni, tanulni, tanulni”. Valami mást kell kitalálnom. Az biztos, hogy nem fognak gyémánt fülbevaló után siránkozni, ahogy én sem. És ki is akadnék, ha a Kedvesem – Vajna Tímea kérésének eleget téve – azzal lepne meg. Mert vannak sokkal fontosabb és értékesebb dolgok az életben. Jelenleg például egy pelenkázóasztal/-szekrény, hogy a hamarosan megérkező kis hercegünket is útnak indíthassuk valahogyan.