23. mondat: “Nem könnyű a léleknek hozzászoknia egy zárt, nagyon korlátozott és nagyon korlátozó testhez.”
Ó, anyám, mennyire igaz is ez. Már kölyökként is sokszor kívántam, bárcsak lehetnék egyszerre több helyen, bárcsak kirepülhetnék a testemből, hogy körülnézzek egy kicsit a világban. Felnőttként a leghőbb vágyam az volt, hogy egyszerre lakhassak itt és a szüleim/testvéreim közelében. Két éve pedig azt kívántam, bárcsak klónozhatnának, hogy egyszerre több életet is élhessek: az anyáét, aki minden percét a gyermekeinek szenteli, a nőét, aki minden percét magának szenteli és az emberét, aki elmegy a világ legszegényebb vidékeire segíteni.
A legfájóbb mégis az volt, amikor ezt a kislányomtól hallottam. Mármint, hogy szeretné, ha klónoznák. Nem az én utópisztikus vágyaim miatt, hanem mert elvált szülők gyermeke, és akkor egyszerre lehetne apánál is, meg anyánál is.
Mostanában már nem mondogatja ezt, elfogadta a helyzetet, és szinte naponta biztosít arról, hogy jól van. Én pedig megnyugodtam, de legeslegbelül nagyon fáj a tudat, hogy ezt tettem vele/velük. Kicsit hamar meg kellett tapasztalnia, hogy a lélek nagyon nehezen fér el a testben. De van ennek jó oldala is, még ha azt ritkán is tudom megtapasztalni. Ez a boldogság. De most komolyan, minden szentimentalizmus nélkül mondom. Tapasztaltam már, hogy amikor nagyon boldog vagyok, akkor nem tudok beszélni, csak mosolyogni, lüktet a szívem, és lassan potyognak a könnyeim. Nem sírok, hanem túlcsordulok. Nem tudom, volt-e veletek már ilyen. Velem először két éve. És nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy megélhettem.
Látjátok, milyen érdekes az írás? Amikor Kedvesem rámutatott erre a mondatra (ma ő volt a soros témaadó), a legelső gondolatom a kisebbik testvérem volt, akit nagyon tisztelek a munkájáért. Gyógypedagógus, és rengeteg korlátozó testbe zárt lélekkel foglalkozott már élete során, most pedig autista gyermekeket tanít. (Bocs, Hugi, hogy az egyszerűség kedvéért nem az igazi szakszavakat használom, még ha imádtam is, hogy kikupáltál annak idején ebben a témában). Szóval azt hittem, elsősorban róla fogok írni. Mégis, ahogy leírtam a mondatot, a szavak más irányt vettek. Lehet, hogy azért, mert a betegségem miatt még mindig nem tudok beszélni, így ez a korlát irányít.
A testvéreim persze poénkodtak a cset-csatornánkon, hogy a párom biztosan örül, mert nem jár annyit a szám, és milyen meghitt lehet a Szenteste vigiliája. Meghittnek, végül is meghitt, ez igaz: hiszen szexi suttogással segítettem a celluxot és kötözőt kereső társamat kutatómunkájában, bólogatva jeleztem, hogy készen vannak a díszek, és elragadtatottan taknyos tekintettel szemléltem az elkészült fát. Ugyan időnkénti tüsszögésemet Kedvesem mondatfoszlánynak értelmezi, és ezért megkísérel kommunikációt kezdeményezni velem, aztán inkább legyint, és kezdi feladni, hogy lesz még belőlem normális ember. Mert úgy látszik, hosszú távon mégsem jó neki, ha csöndben vagyok.
És be is ugrott Cseh Tamás. Meg akarom hallgatni. Elfáradtam mára. Holnap Szenteste és a játékom vége. Pihenjünk. Csodálatos ünnepeket kívánok.
