21. mondat: “Egyenlően bírálnak el mindent igényt, de maguk az igények nem egyenlőek.”
Érdekes téma, elég szerteágazó, de először is egy kérdés ötlik fel bennem: mit jelent az, hogy egyenlően elbírálni? Pontosabban fogalmazva, lehet-e egyenlően elbírálni bármit is? Nekem elsősorban a gyermekeim jutottak eszembe, aztán a tanítványaim, aztán egy nemzet tagjai, stb., de már most látom, hogy csak a picinyeimről fogok írni. A fene akar belefogni betegen egy hosszabb esszébe.
Szóval, ha a gyermekeimről van szó, a mondat felfejtése igen egyszerű. Adott két kis kölök, egy fiú és egy lány, amely tény önmagában is a különböző igényekkel egyenértékű. Nem beszélve arról, hogy az én gyermekeimről van szó, akik éppen ezért igen csak egyedi természettel bírnak (értsd, makacsok, mint az öszvér). Jómagam mint igazságosztó anyakirálynő a kezdetek kezdetén minden percben azon voltam, hogy segítsek nekik a vitáik elrendezésében. Mostanra van annyi agyam, hogy rájuk zárom a gyerekszoba ajtaját és megkérem, intézzék el egymás között. Szerencsére eddig még soha nem jutott eszükbe ezt fizikai úton véghez vinni, és három megválaszolatlan “Anyu, de nem hallgat rám!” után már hallom, hogy ismét kacagnak. Nálam tehát az ilyen jellegű igények egyenlő elbírálása most már egyenlő a zárt ajtó varázsával.
Természetesen, ha konkrét tárgy-igényeik vannak (játék, cipő, könyv), az más tészta. Van egy szokásunk: ha együtt megyünk bevásárolni, mindenki választhat magának egy apróságot – max. 200 forint értékben -, de szigorúan csak egyet. Ez a legsimább egyenlő elbírálás. Az igazsághoz ugyanakkor hozzátartozik, hogy mióta ekkora a hasam, elfogadják, hogy néha csak anyának jár az apróság, ami nem más, mint az ő segítségnyújtásuk a cipekedésben.
Aztán persze van az életünknek az a területe, ami a közös étkezésekről szól, ahol szintén különbözőek az igények. Az egyikük ketchupos, a másik a majonézre esküszik. Az egyik szereti a melegszendvicset, a másik csak a hideget. Az egyik szereti a sajtos virslit, a másik csak a simát. Az egyik megeszi a kaliforniai paprikát is, a másik csak a tölteni valót. Az egyik lila hagymát kér a szalámis pizzára, a másik kukoricát. Az egyik szereti a csokit, a másik nem igazán. Órákig tudnám sorolni. És akkor most nem beszéltem a családom többi tagjáról, akik szintén igen speciális igényekkel bírnak. Mi lesz velem, ha megszületik a pici? Valószínűleg úgy fogok járni, ahogy korábban anyu, aki mindig kedveskedni akart nekünk, amikor hazamentünk: időnként én kaptam a húgom kedvenc ételét, a nővérem az enyémet, Hugi pedig, ami jutott. Ma már rutinos az anyukám, hazaút előtt felhív, hogy melyikünk is a lencsefőzelékes, ki az, aki nem szereti a paradicsomlevest, vagy én vagyok-e, aki soha nem eszem meg a kocsonyát.
Nos, szerintem én is ezt fogom csinálni, mert bár vallom, hogy az ember ne válogasson, az ízlelőbimbóknak nem lehet parancsolni. Én például nem bírom megenni a cvekkedlit, pedig a káposztát minden más módon imádom. Apum nem tudja megenni a rakott krumplit, pedig külön-külön minden alkotóelemét szívesen fogyasztja. A lányom legjobban a sima tejfölös palacsintát szereti és az istennek sem enné soha lekvárral, míg a fiamat világgá lehet kergetni a kakaóval, de a spenótot nem győzi tömni. A párom pedig, nos, ő a krumplit hússal tipikus esete.
Előbb-utóbb erre is ki kell találnom egy egyenlő elbírálású megoldást, mert nincs konyhaajtó, amit rájuk zárhatnék.