18. mondat: “Az osztozás életformává kell, hogy váljon, nem a kormány által kiadott utasítássá.”
Érdekes, hogy most egymást követő két nap is politikai témájú mondatot kapok, pedig jó pár éve kivontam magam ebből a világból. Ráadásul adventi játék ez, amelybe nem akarnék túl sok politikai felhangot bevinni. Főleg azért, mert egyik oldal (értsd egyház vagy mindenkori kormány) sem áll hozzám közel. Természetesen nekem is van véleményem mindenről, és ha akarnám, jó hosszan ki is fejthetném álláspontomat a keresztény egyházak és a Bibliában foglaltak között számomra megmutatkozó hatalmas ellentmondásokról, vagy kivesézhetnénk a nagy világvallások közötti különbségeket, esetlegesen közös pontokat, s ha már itt tartunk, az egész magyarországi rendszervált(oz)ásról is volna mit leírnom. Szigorúan laikusként. De már csak pár nap van Karácsonyig, s ha egyházi ünnep, ha nem, én nagyon szeretem. Nekem nem volt nyűg sosem, mert ez az ünnep, ahogy a többi is, nálunk valóban a szeretetről szól. Aki olvasta eddigi bejegyzéseimet, tudhatja, hogy három generációs családban nőttem fel, ergo életem felében minimum olyan sokan voltunk a családi házban, mint egy őrsben a suliban. (Juj, tényleg, a múltkor kezembe került az őrsi naplónk! Aki nem tudná, mi ez, keressen privátban:))
Heten éltünk egy fedél alatt, de ez a szám volt kilenc is, vagy épp hat, attól függően, mely nagybácsit, vagy más nagyszülőt sodort felénk a sors hosszabb-rövidebb időre. Ráadásul mind apu, mind anyu 5-5 testvérrel “bír(t)”, aminek következtében megszámlálhatatlanul sok unokatesóm van, akik azóta – akárcsak én – családot alapítottak, így mostanra már olyan sokan vagyunk, hogy egy A0-ás családfára sem férnénk rá 9-es betűmérettel.
A legjobb persze ebben az, hogy szinte mindenkivel tartjuk a kapcsolatot, és korábban a legtöbbjükkel heti-, kétheti szinten találkoztunk is. Mit gondoltok – itt egy költői kérdés következik – , nálunk vajon az osztozás életformává vált, vagy követtük a kormány utasítását?
Kezdjünk egy egyszerű példával. Anyu és apu a gimnázium szertárában kezdhették el közös életüket, mert hiába voltak a falu ritkaságszámba menő diplomásai, pénzük egy szál se’ volt. Még a jegygyűrűt is kölcsönbe kapták. A biosz szertár és Samu, a csontváz állandó figyelő tekintete egy idő után már nem volt olyan kellemes számukra, főleg mert a tesóm mindenáron meg akart születni, sőt, nemsokára én is megjelentem a színen. Apuék addig jártak a falu nyakára, amíg nem kaptak egy szolgálati lakást. Csak az ő elmondásukból tudom, hogy minden nagyon nyirkos és penészes volt, a konyhára, fürdőre nem is emlékszem – állítólag épp ezért, hisz nem tartózkodtunk sokat benne. Amikor öt éves voltam, anyuék beköltöztek abba a házba, ahol ma is élnek, s amelyben tulajdonképpen felnőttem. Ezt olcsóér’, hosszú hitelre tudták megszerezni családon belül. Aztán hét éves voltam, mikor hozzánk költöztek nagyiék. Bizony, kellett még szoba, mert nem fértünk el. Pénz szinte semmi, hát mi mást is tehetünk, hívjuk a nagycsaládot segítségül. Úgy is nálunk voltak onnantól kezdve mindig:)
Mind a két fél – apai, anyai – összefogott, és olyan kis klassz külön bejáratú lakrészt rittyentettünk ki-tudja-hányan, hogy csak na. Minden részletre nem emlékszem, de hogy a dunántúli apai nagybátyáméktól kezdve, az anyai nagybátyám barátain át mindenki itt volt és segített (mi, törpék is), az tuti. Soha nem volt kérdés, hogy nem csak a jóban, a szükségben is osztozunk. Ez persze így ment tovább akkor is, amikor felépült a házrész. Eredetileg azt terveztük, hogy külön konyha, külön bejárat, külön lakrész, stb., de hamar rájöttek anyuék, hogy nem ilyenek vagyunk. Nem tudtuk volna nézni, ahogy nagyi külön főz, takarít, dolgozik. A konyhájuk éppen ezért elég hamar szobává alakult, s mindenki egy helyen, a “mi” konyhánkban étkezett. Mindent közösen használtunk, minden ételt közösen fogyasztottunk el, sőt, amilyen spórolós volt a banda, még az egy darab Sport szeletet is hét felé vágtuk el! Ahogy az utolsó szelet tortát, bonbont, vagy más sütit is. Ha hiszitek, ha nem, ezt ma is így csináljuk, csak mindenki a saját kis családjában. Most ez a szüleimnél, ha hazamegyünk, nehéz lenne, mert immáron nem heten, hanem tizenheten vagyunk a szűk családban, és ember legyen a talpán, aki ennyi felé el tud osztani egy pici csokoládét.
Persze meg kell tanulni az osztozást, főleg gyerekként, mert nem feltétlenül jön ez magától. Erre jó példa, hogy egyszer kölcsönvettem – szó nélkül – az egyik tesóm ruháját, aki aztán soha többet nem vette azt fel, mert már volt rajtam. Ma már az utolsó cipőjét is nekem adná. Mégis a legjobban annak örülök, amit a gyerekeim között látok (és igen, a tesóm gyerekei között is, meg az unokatesómék gyerekei között is, stb.). Az adventi naptárba minden nap hoz az angyalka valamit: gumicukrot, tejkaramellát, apróságot, ilyesmit. A gyerekeknek reggelente az az első, hogy rohannak megnézni, járt-e azon az éjjelen is az Angyalka. Ezt a hétvégét a testvérkék azonban egymástól külön kellett, hogy töltsék, mert Doni olyan beteg volt, hogy nem tudott elutazni Pannival az édesapjukhoz.
Ettől függetlenül szombat reggel is felkelt, megnézte a naptárban az ajándékot, majd visszafeküdt aludni. Ma is ugyanezt tette. Feltűnt, hogy nem nyúlt az édességekhez, de gondoltam azért, mert örül, ha nem hányja ki a vizet, nem hogy még valamit egyen is.
Amikor ma este Panni visszatért, a kislányom is megnézte a naptárt és kérdőn nézett Donátra. Erre ő csak annyit mondott, “megvártalak vele”.
El kellett fordulnom, hogy ne lássák a könnyeimet.