17. mondat: “Fuss messzire tőlük, amilyen gyorsan csak bírsz.”
Azt hiszem, 1991-ben (vagy 1992-ben?) ismerkedtem meg Viktorral és rá három évre végleg szakítottam is vele.
Emlékszem, Tamással és Gáborral jött el a gimibe ismerkedni, de különösebben nem érdekeltek. Ráadásul Gábor sokkal szimpatikusabb is volt, mint ő. Nem tudtam elsőre megmagyarázni, mi az, ami nem tetszett benne, de volt valami, ami taszított. Aztán elmentünk Mezőberénybe kéttannyelvűs találkozóra. Életem egyik legklasszabb élménye volt az a hétvége. Ott láttam először a “Megáll az időt” és vagy ötödszörre a “Kopaszkutyát”, ott hallottam először Tamási településről és ott utáltam meg teljesen a fent már említett Tamást. Ő is beállt ugyanis kosarazni az iskolák közötti meccseken, és mivel magas volt, azt hitte, ő az atyaúristen. Két perc múlva már csatakosan, izzadtan, akkoriban nagy pocakkal, gőgösen, hatalmas arccal játszott. Vallom, hogy a pályán kijön az ember igazi énje. Lehet, hogy pont ezek a külsőségek befolyásoltak abban, hogy Viktorral soha nem volt felhőtlen a kapcsolatom: hiszen akinek ilyen barátja van, mint Tamás, az azért elárul valamit. Aztán telt múlt az idő, eljött 1994, és én Debrecenben láttam őket újra, s határoztam el, hogy soha többet nem állok szóba velük. Levettem a nagy nehezen magamra erőltetett, tőlük kapott pólómat és befejeztem az egészet.
Akkor még nem gondoltam, hogy ennek soha nem lehet vége…
Pont ma jött szembe velem egy levél. Viktor írta. Erzsiről. Nem nekem, valami honfitársnak. Eszembe jutottak a régi idők. Akkoriban mintha pont ezek ellen, a “honfitárshoz” kapcsolódó ideák ellen küzdött volna. Nagy hanggal, nagy szájjal. Nem is bírtam a stílusát soha, pedig engem sem kellett félteni. De hogy lehet, hogy én emlékszem mindenre, ő meg mindent elfelejtett?! Tipikus pasi…. De annak örülök, hogy már akkor is a szívemre hallgattam és nem rá, hiába kérte. Az viszont nagyon elkeserít, hogy ennyi embert képes még mindig hülyére venni. Hogy írhatott ilyen levelet? Hogy hazudhat a szemembe azok után, amiket akkoriban ígért. Tényleg áldom magamat, hogy soha nem hittem neki.
Pedig két éve majdnem hozzá mentem. Dolgozni. Brahiból megpróbáltam. Az utolsó rostán estem ki, mert nem tudtam az aznapi legfrissebb gazdasági jócselekedeteit. Lebuktam. Pedig gondolhattam volna azok után, hogy a multinál pont miatta kért Bercikéje két oldalnyi csúsztatást tőlem, amit a szájába adhat. Hányingerem volt. Fel is hívtam a szüleimet, ők mit tennének a helyemben. Végül úgy voltam vele, hogy ezek nem olyan csúsztatások, amelyek szegénységbe taszítják az embereket, ez csak a multi kontra kormány harca, meg ez a munkám, ezt kell tennem. Van két gyerekem, kell a pénz. De ha így most végiggondolom, ez is benne lehetett abban, hogy végül elküldtek a cégtől. Túl hangosan szenvedtem a hazugságok súlya alatt. A multi pedig ezt nem engedheti meg.
 |
| Gábor, Viktor és Tamás (forrás: http://www.hetek.hu/belfold/200702/orban_hite) |