Nagyon hosszú évek kellettek ahhoz, hogy egy kifejezetten egyszerű mondatot képes legyek megfogalmazni. Így hangzik: Nem vagyok B-verzió. Nem szeretek és nem is akarok soha többé az lenni, sem a munkában, sem a kapcsolataimban.
Tarts reménytelenül idealistának vagy egyenesen sült bolondnak, de közelebb az ötvenhez, mint a negyvenhez megingathatatlanul azt vallom, hogy ad 1.: pont így vagyok jó, még ha nem is; ad 2.: egy párkapcsolatban nem leszek soha „szóba jöhet”, „talonba tett”, „ha ló nincs” és társai. Akkor sem, ha ennek egyenes következménye, hogy soha többé nem lesz párkapcsolatom.
Végtére is kétszer már voltam férjnél (hol van ez Gábor Zsazsához képest?), többet pedig amúgy sem szándékozom ilyet tenni. Az viszont tény, hogy a szerelem nem korhoz kötött, nem is élethelyzethez, még gyűrűhöz sem, az vagy jön, vagy nem, akkor is, ha ciki. De vajon ciki-e?
Lehet élni szerelem nélkül?
Bennünket még úgy neveltek, hogy a szerelemről ne csacsogjunk, hogy lehetőleg az érzéseinket is fedjük el, és amikor épp rózsaszín felhőbe burkolózunk, akkor is tegyük azt a lehető legvisszafogottabban, legszolidabban, inkább szürkén, mint bíborosan. Képzelheted, milyen nehéz lehet nekem mégis időről időre a nyilvánosság előtt akár csak egy képpel is színt vallani ebben a témában. Pedig alapvetően nem vagyok az a véka alá rejtő típus, a magánéletemből is bizonyos dolgokat megmutattam már cikk formájában is, de bevallhatom, ez mind csak töredék része annak, ami bennem nap mint nap zajlik.
Az egyik annak felismerése volt, hogy szerelem, pontosabban szeretve levés nélkül nem érzem magam sem embernek, sem nőnek, sem semminek. Nem igazán örülök ennek a ténynek, mert enyhén szólva is megnehezítem a saját életemet, de hát ez van. De hogy fokozzam a kedélyeket, maga a szeretve levés sem sima ügy nálam.
Az ugyanis, hogy valaki (jelen esetben egy férfi) szeret engem, nekem nem elegendő. Nekem is szeretnem kell őt minimum annyira, hogy azt mondjam, ez most tényleg a nagy boldogság, és nem csak ideig-óráig. Tudom, hogy ez lenne a logikus, neked talán egyértelmű is, de nálam a párkapcsolatok rendre emiatt mentek félre: vagy én szerettem jobban a másikat és mindent megtettem azért, hogy olyanná váljak, ami szerintem neki jó lehet (jaj!), vagy a másik szeretett jobban, és én hiába voltam azon minden erőmmel, hogy viszonozni tudjam, nem ment. A parallelitás, kölcsönösség az én életemben nem jelent meg. Sajnos soha. Ennek és az okainak a belátása pedig kegyetlen tőrdöfés volt a szívembe. Van azonban ennél rosszabb is.
Az a bizonyos B-verzió.
Mi lehet az oka annak, ha valakinek nem az első helyen szerepelsz az életében? Több is, azon túl, hogy igazából nem szeret az illető.
- Ilyen például a tipikus „rosszkor, rossz helyen” esete, amikor valaki elvileg hulla szerelmes beléd, de az életkörülményei nem engedik meg, hogy komolyabban is letegye melletted a voksát. Ilyen életkörülmény lehet, ha külföldön él vagy ha házas és a gyerekeit soha nem hagyná el érted.
- A másik ok, amikor csak olyankor húznak elő a skatulyából, amikor nekik van szükségük rád. (Fordítva nem játszik a dolog.) Ezek az alkalmak tiszavirág életűek, ám rendszeresen előfordulnak, te pedig egy picit mindig megszédülsz tőle.
- Az is lehetséges azonban, hogy tényleg valami olyasmit tudsz adni a másiknak, amire mindig is vágyott, de még nem nőtt fel a „feladathoz” vagy nem tudja befogadni a jót. Ennek is kismillió oka lehet, a neveltetése, a hiedelmei, a korlátai, bármi.
A lényeg azonban mindegyik esetnél az, hogy a szeretete irántad mégsem annyira erős, hogy hegyeket tudjon megmozdítani. Ezt belátni nem kellemes, de kényszerű. És meg is lehet érteni a fentieket, főleg ha mi is voltunk már olyan helyzetben, amikor nekünk volt valaki B-verzió. Szerencsére én ezt mindig időben felismertem, és gyorsan véget is vetettem az adott kapcsolatnak, mert az értékrendembe nem fér be, hogy csak „játszak” valaki érzéseivel. Itt egy szóra viszont megállnék.
Mi a fene az a szerelem?
Fogalmam sincs. Nem tudom megmagyarázni, megfogalmazni, még körülírni sem. Ennyi félresikerült kapcsolat után pedig pláne nem. Ennek tudom be, hogy néha azt hittem, szerelmes vagyok, pedig mégsem voltam az. Egy dolgot azonban megtanultam: őszinteség akkor is kell hozzá, valamint önmagunk felvállalása. Ezek nélkül semmi értelme szeretetkapcsolatokról beszélgetni.
Ha ez a két „tényező” az adott kapcsolatban lehetséges, és nem kell magunkat meghazudtolnunk, megjátszanunk, akkor van esély egy bimbózó több-mint-románcra. Abban a pillanatban viszont, hogy valamelyik is hiányzik vagy hibádzik, mennünk kell tovább. Ugyanezt várom el a partneremtől is.
Tudom, hogy önmagában véve az elvárás egy csúnya kifejezés, nálam viszont vannak kitételek. MÁR vannak. Hogy a másik legalább valamennyire ismerje magát, ennek megfelelően legyen is velem őszinte és NE akarjon nekem megfelelni. Adja magát olyannak, amilyen, és én majd eldöntöm, hogy az nekem jó-e.
Ugyanezt kérem én is tőle: Adom magam úgy, ahogyan vagyok (egyáltalán nem könnyű esetként), és ha tetszem, ha nemcsak emészthető, hanem egyenesen szerethető is a hülyeségem, akkor nincs több kérdésem. Minden más eset csak tévút.
Lehet élni megalkudva, lehet élni mindig a másiknak megfelelve, lehet élni önmagunkat meghazudtolva, lehet élni sűrű lemondások közepette, fogunkat összeszorítva, de én nem ezt az utat választom magamnak a hátralévő 40-50 évemre.
Ha ebbe majd valamikor belefér egy kölcsönös, egymás maximális elfogadásán és támogatásán alapuló szeretet-szerelem, örömmel fogom fogadni. Ha nem, akkor nagyon magányos leszek, de inkább az, mint egy sokadik rossz kapcsolat.
Ha tetszett a cikkem, oszd meg bátran. Ha szeretnél többet tudni az önfelvállalásról, olvasd el a Nem rizsát. Ha pedig a korábbi anyagaim érdekelnek, nézz át IDE.