December 1.
Levettem a polcról egy könyvet. Először találomra akartam választani, aztán úgy döntöttem, ha már advent, legyen valami “Istenes”. A Biblia nem lett volna a célnak megfelelő, mert, ha épp az Ószövetség családtagokat felsoroló oldalain ütöm fel a könyvet, hááát, arról nehezen asszociálhatnék mindig másra. Márpedig a játékom lényege éppen ez lenne.
Tovább keresgéltem és kezembe akadt a “Beszélgetések Istennel” trilógia egybe fűzött kötete. A kisfiamat kértem meg, hogy csapja fel a könyvet és bökjön egy mondatra.
A feladat, amelyet magamnak adtam, csupán annyi, hogy valamire asszociáljak a mondat kapcsán.
Nos, íme az első:
“Én vagyok a fény; és én vagyok a Sötétség, melyből megszületik a fény.”
Kövezzetek meg (stílszerűen), hogy nem bocsátkozom filozófiai, esetleg ezoterikus okfejtés-sorozatba, de nekem édesapám jutott eszembe.
Édesapám, aki gyerekkoromban kaján mosollyal a szája szegletében maga mellé ültetett a konyhában egy csendes estén. Rögtön tudtam, hogy most valami nagyon izgalmas következik, és amit jobb, ha nagymamám nem hall. Mindig megvolt apunak ez a cinkos “most jön a nagy huncutság”- nézése, ha együtt játszottunk, és ami a legjobb, ez most is megvan benne.
Szóval leültetett és elkezdett énekelni. Ahogy csak ő tud:-)
„Képzeljétek, tegnap este hogy mi történt!
Véletlenül lenyeltem egy villanykörtét.
Ha én rajtam gatya nincsen,
hátrafele világítok a sötétben.”
Most is emlékszem, mekkorát nevettünk a nővéremmel. Öt éves lehettem. Vagy tízszer elénekeltettük apuval a dalt, hogy gyorsan megtanuljuk kívülről és titokban mi is huncutkodhassunk lámpaoltáskor egymás között.
Nagyon örülök, hogy eszembe jutott az az este. Vidáman indul az adventem.
Legyen a tiétek is az!