Mióta itthon vagyok és látszólag nem csinálok semmit, rengeteg időm van olvasni. Könyvet is, online újságokat is, hírfolyamokat is. Néha rendesen össze is kavarodik az agyam, és eszembe jut Popper, aki a mai felgyorsult információáramlás kapcsán a következőket írta:
“Az információk áradásának nagyobb a sebessége, mint ahogy az idegrendszer feldolgozni képes őket. Különösen nincs idő a vizuális és auditív információk érzelmi feldolgozására.” (PP: A széthasadt kárpit)
Ez pontosan így van, jelenleg is több tíz cikk, mesék, egyéb írások, filmek várnak arra, hogy feldolgozódjanak bennem. Most épp Müller Péter Kígyó és Keresztjét, valamint a gyermekeim esti meséje gyanánt Defoe Robinson Crusoe-ját olvasom (vészesen fogynak az itthoni lehetőségek, írtam is a Jézuskának, hozzon könyvet a gyerekeknek), online pedig mindent, ami szembejön.
És néha már nem is tudom, mit hol láttam, kitől hallottam, van-e igazságtartalma, kell-e vele törődni, számít-e, stb. A fejem így tele van sok-sok hülyeséggel is, legfőképpen kommentelők nívós hozzászólásaival. (Igen, én szeretem olvasni a kommenteket is, elszórakoztat, aztán jól elborzaszt. Nekem ez a thriller.)
Így találkoztam a “Mocskos melltartó és annak kommentelői” esetével.
Adott egy párocska. A fiú ki van bukva, hogy a kedvese ritkán mossa ki a melltartóját. Mi mást is tehetne hát szegény, ír egy levelet valami szakértőnek, hogy ez jól van-e így, vagy dobja a csajt.
A válasz pedig úgy hangzott, hogy meleg időben (értsd nyáron) sűrűbben, amúgy elég két-három hetente kimosni az adott fehérneműt, a srác tehát ne parázzon, a melltartó nem olyan, mint a bugyi.
Be is indult a kommentáradat. Ki-ki a saját vérmérséklete, intelligenciaszintje szerint reagált a hírre, s szinte mindenki kivétel nélkül arccal és névvel vállalva a világ elé tárta, hogy hány naponta mossa a bugyiját, zokniját, melltartóját, pólóját, hogy hány darab van neki ezekből otthon és milyen színű, hogy mennyi szexi és mennyi praktikus, hogy a férje/párja/szeretője milyen melltartóra (uram bocsá’ mellre) bukik, stb.
Ezek között persze elveszett az a pár értelmesebb beszólás, amely arra hívta fel a figyelmet, hogy a történet csupán reklámfogás, meg hogy mindenkinek a saját dolga, hogy mikor mit mos. Én pedig néha megdöbbenve (igen, még mindig meg tudok döbbenni), néha felkacagva, vagy egyszerűen csak egy “ez hülye” felkiáltással reagálva eltöltöttem azt a 20 percet, ameddig kisült a mákosguba-tortám alapja.
Mert hogy recepteket is olvasok, és ami tetszik, azt szépen sorban ki is próbálom. (A végén még gourmet lesz belőlem.)
Erről jut eszembe, ajánlom mindenkinek a Julie & Julia – Két nő, egy recept című filmet többek között Meryl Streeppel a főszerepben. Ez is egy új feldolgozandó információhalmaz még.
