Nem akartam megírni a történetet, mert csak azt tettem, amit mindenki más is tett volna. De aztán két hét múlva megjelent a kapunkban a néni. Szégyenlős volt, a szeme tele aggodalommal, de hálával is, a kezeiben pedig egy hatalmas, alufóliával letakart tepsit tartott.
Egyik délelőtt éppen kint dolgoztam a diófa alatt, ahogy rendesen szoktam, ha az idő engedi. Nem voltam jó passzban, de akkor végre rá tudtam magam venni az írásra. Ahogy leültem, valaki ordított. Nem tudtam biztosan, honnan és kitől jött a hang, de egy percig sem gondolkodtam.
– Segítsen valaki! – kétségbeesett férfihang volt. Olyan erősen és hangosan üvöltött, mint a filmekben szoktak. Úgy, ahogy voltam, papucsban, csak otthonra hordott kisruhában rohantam ki a kapun. A nagyoknak nem is volt időm odaszólni, csak siettem a hang irányába.
Úgy sejtettem, a bal oldali szomszédoktól jöhetett az ordítás. Mivel a telkeinknek van egy közös bejárata, odarohantam. Szinte soha nem tudom kinyitni azt a kaput, de most sikerült. Amikor beléptem a szomszédék területére, már tudtam, hogy nagy baj van. Kopogás nélkül téptem fel a szúnyoghálót.
A néni a fürdőszoba és a konyha között görnyedt a padlón, mellette a férje, aki láthatóan kétségbe volt esve. A fürdőből akkor jött ki a néni fia egy lavórral, amire azonnal szükség is volt. A néni hányt. Nem volt benne egy falat kaja sem, de hányt. Feketét a piros lavórba.
– Hívj azonnal mentőt! – mondtam a srácnak, aki nézett rám értetlenül. – 112! Tárcsázz!
– De most ki is a háziorvos? – kérdezte inkább magától, mint tőlem, de határozottan elismételtem, hogy mentőt, ne a dokit. Most minden perc számít.
A bácsi most már guggolt a néni mellett, aki még mindig hányt. Körülnéztem, konyharuhát kerestem, de nem láttam. Egy mostanában vásárolt, még fel nem bontott papírtörlő azonban volt a konyhapulton. Kibontottam, letéptem belőle egy adagot, benedvesítettem és leültem a néni mellé. Tartottam neki a lavórt, közben törölgettem a homlokát, a tarkóját, hogy valamelyest jobban legyen. Akkor kezdett el beszélni, hogy haldoklik a menye, meg a pici baba is ott van, ő most nem lehet beteg. Sírt és hányt.
A bácsi is ekkor szólalt meg először. Elmondták, milyen óriási gond van odabent a szülőszobán, és hogy a néni egyáltalán nem eszik, most meg összeesett, eddig nem is volt magánál. Közben a mentők már úton voltak. Gyorsan kimostam a lavórt, vettem elő új papírtörlőt és próbáltam megnyugtatni mindhármójukat.
Ekkor jelent meg a kislány a fürdőszoba sarkából. 3 éves volt. Végignézte az egészet, és látszott, semmit nem ért. Bújt az apjához, míg a nagyapa – végre túl az első sokkon – bevitte a mérhetetlenül gyenge nagymamát a mosdóba.
– Mindjárt jövök! – szóltam, és hazafutottam. Jeleztem a gyerekeknek, akik addigra már halálra kerestek, aztán mentem a másik szomszédba, mert eszembe jutott, hogy ott lakik egy tündéri eü-s édesanya. Ketten mentünk vissza a nénihez, de addigra már kint volt a mentő.
Úgy éreztem, megtettem, amit tudtam. Menni akartam vissza az enyémekhez, de ekkor megjelent a srác karjában a kislányával.
– Add ide! Átviszem hozzánk! – mondtam hirtelen, és nyújtottam is a karomat a síró férfinak. Nem tudhattam, hogy a kislány hajlandó lesz-e velem jönni, egyáltalán szóba állni velem, hiszen csak ritkán találkoztunk, akkor is csak futólag. Nem tudta, ki vagyok, de éreztem, most muszáj őt elhoznom.
– Add ide! Vigyázunk rá, ameddig csak kell. Jó helyen lesz, ne aggódj! – mondtam újra a srácnak, aki addigra már sírt a kórházban lévő felesége és a mentősök keze között fekvő édesanyja miatt.
Talán egy fél pillanatig habozott. Szerencsére a kislány nem. Ölbe vettem és hazavittem. Otthon a nagyok azonnal ugrottak: Panni elővette a legjobb játékainkat, Doni pedig beállt segíteni ebédet főzni. Délre harangoztak épp. A gyermekeimnek egy zokszavuk sem volt, hogy váratlanul kaptak egy hugicát is. Öröm volt nézni, ahogy a lányom a Kicsivel játszott, és ahogy a fiam (talán most először) nem morgott a mosogatás miatt.
3 óra múlva jött a kislány nagynénje. Csak annyit tudott mondani, hogy nagy a baj odabent, és hogy nagyon köszöni, hogy vigyáztunk a gyerekre.
– Ha maga nincs, én ma nem vagyok – mondta a néni hétfőn a kapuban. – Szeretném megköszönni, de csak így tudom – azzal ideadta a tepsit. Súlyos volt, nehéz és mennyeien illatozott.
– Pihennie kellene, feküdnie, nem sütni! – mondtam szemrehányón, de ő csak erősködött.
– Tudja, tudod? Tegeződhetünk? A mentőben még egyszer rosszul lettem. Infarktusom volt. 5 napig az intenzíven is voltam. Engedd meg, hogy megköszönjem. Ha nem vagy… – könnybe lábadt a szeme. Nekem is. Addigra már tudtam, milyen nehéz dolgokon mennek keresztül mindannyian.
Átvettem a tepsi süteményt, és éreztem, jó helyen vagyok itt. Itt, ahol még palántával, fűnyírással, közösen bérelt konténerrel vagy épp süteménnyel köszönjük meg egymásnak, hogy vagyunk, hogy segítünk. Mert nem mindegy, hogy tepsiben végezzük vagy tepsivel a karunkban.
Segíts te is a körülötted élőknek! Ne menj el mellettük. Soha.
