Tudod, az embernek tényleg meg kell ragadnia minden pillanatot, minden lehetőséget, amelyben van valami szép, valami jó, valami szívet melengető. Mert hajlamosak vagyunk, mit hajlamosak, kódoltan belénk van égetve, hogy a negatívumokra fókuszáljunk.
Ezért van az, hogy a legizgalmasabb pletykák valaki bajáról szólnak, tönkre ment kapcsolatokról, balesetekről és persze a betegségekről.
Ahogy idősödik az ember, tényleg előszeretettel tárgyalja ki az aznapi időjárást és annak egészségügyi hatásait. És ha már ott jár, akkor fel is sorolja az összes vélt vagy valós nyavalyáját.
És sajnos én sem vagyok más, pedig küzdök ellene. Ezért van az, hogy a telefonomat mindig a kezemben vagy kézközelben tartom, hogy bármikor le tudjam fotózni a szépet, az érdekeset, a maradandóra érdemest. És de, én ilyenkor igyekszem meg is élni a látványt. Bár nem vagyok fotós, és fényképezőgépem sincsen, arra törekszem, hogy szépeket alkossak. Így. Mert utána van mivel és mire emlékezni, van mivel és mire visszagondolni. Nem szégyellem, előszeretettel kapaszkodok bele a saját (és mások) fotóiba.
Én beszélek magamban. Hát te?
De nem mondhatom azt, hogy én hű, de fas remek csaj vagyok. A napjaim zömében simán képes vagyok szenvedgetni. Nem nagyon, de egy kicsit mindenképp. Bármikor, mindenkor. Ezért van, hogy mostanában egyre többet beszélgetek magammal. Fennhangon. Persze ennek a bezártság is oka lehet, de valahol mégis ijesztő. Viszont ilyenkor nagyszerűen kidumálom magamat a hátam mögött, és jókat kárörvendek a saját nehézségeimen. Aztán pedig felrázom a képemet, és keresem a szépet, hogy kompenzáljak.
Mégis úgy hiszem, ez így van jól, mert ez visz előre. Ha hiszed, ha nem, ez itt most egy kulcsfontosságú mondat.
Az előrevivés
Elgondolkodtál már arról, hogy téged mi hajt tovább a mindennapokban? Egyáltalán, hogy miért hajt bármi is előre? És nem azért, mert fiatal vagy, és nem is azért, mert „csak egyszer élünk”, hanem valójában?
Mert a hetven fölöttieknek is van (lehet) jövőképük. Az unokáikért? A gyerekekért? Ha mélyen belegondolok, nem hiszem. Szerintem itt csak magunkról van szó. Az ember egóval születik, ami egyáltalán nem gond. Ez az ego az, ami azt mondja, menj és csináld, mert neked akkor lesz jó.
Hogy nem lépsz át közben másokon, hogy nem hajlítgatod agyon a gerincedet, és a könyöködet sem teszed ki minden lépésnél, az csak jó. Sőt, kívánatos. De az egész mégis csak rólad szól.
Te miért hajtasz?
A családért hajtasz? A lurkók boldogulásáért? Vagy azért, mert ha nekik jó, neked is jó lesz? Vagy ha mégsem, és beledöglesz, legalább elmondhatod – a magad megnyugtatásául -, hogy értük megérte? Vagyis megint arról van szó, hogy neked ez fontos. Nem a gyereknek, neked. Tehát akárhonnan nézem, a végén mindig mi magunk jövünk ki eredményül.
Én is azért viaskodok, beszélgetek magammal, hogy nekem jó legyen. Ciki?
Most, hogy gondjaim vannak a hasammal, pláne. Unom is veszettül, a végére is akarok járni, rohadt sokba fog fájni, de fáj ez így is, hát mindegy. Viszont kell az ellentételezés, kell a jólét. Kívül, belül. Engem most ez motivál. Azon túl, hogy nem vagyok hozzászokva a betegségekhez, nem is akarom annak érezni magam. Most viszont ez utóbbi játszik, ami sokszor ledob a padlóra. Onnan ugrálgatok fel 5 percenként, mint egy vacak bolha, mert hát ugye anya vagyok, meg minden ilyen elcsépelt, ám igaz mondás.
És azért akarok jól lenni, mert utálok rosszul.
Az már csak egy pozitív folyománya, hogy a környezetem sem bánná.
Tudod, mindenki azt mondja, jól kell lenni ahhoz, hogy mások is jól legyenek körülötted. Én viszont inkább azt mondom, légy jól, mert csak így érdemes lenni. Ha pedig majd mindenki így gondolja, nem is lesz több bolha, hanem csak sok pillangó. (Mondjuk, azt megnézném. Ahhoz azért nagyon emberek vagyunk. Sajnos.)