Tegnap kissé felkavartam a kedélyeket szókimondásommal, pedig rengeteg mindent le sem írtam a terhesség áldott és áldatlan állapotairól. Nem mintha akarnám folytatni a sort, kell hagyni valamit a szülésre is. Meg egyébként is szembejött velem két másik téma, ami ma sokkal inkább foglalkoztat: egy kedves ismerősöm a kamaszok nevelésének nehézségeivel küszködik, országunk meg Putyinnal.
Mára kivételesen ez utóbbit választottam, mert akárhányszor meghallom a nevét, Raszputyin ugrik be, meg a róla írt dal, ezért végeztem egy kis extra kutatást róluk. Pontosabban újra utána olvastam a Raszputyin-féle borzalmaknak és mindenhol behelyettesítettem a nevét Putyinéval. Hülye játék, elismerem. És még csak nem is oroszul keresgéltem, mert enyhén szólva elkopott a nyelvtudásom.
Mint előző rendszeres (X-generációs) gyermek, én is azon milliók közé tartozom, akiknek az orosz nyelv kötelező volt az iskolában. Annyi azonban megkülönböztet sok kortársamtól, hogy én bizony imádtam. Lenyűgöztek a cirill betűk, ezért – bár csak negyediktől kellett volna nyelvet tanulnunk -, én már harmadikban beiratkoztam orosz szakkörre Bandi bácsihoz.
Döntésemben természetesen a családi hátterem is nagyban befolyásolt, mert volt egy “szovjet” nagynéném, akit a Moszkvában tanult nagybátyám vett el feleségül, és a nagymamám is perfekt volt. Bár ő nemcsak oroszul, hanem ruszinul is tudott, meg amúgy is Kárpátalján született, élt, dolgozott jó darabig. Persze akkoriban össze-vissza csatolgatták azt a területet, tehát hol kintinek, hol hazainak számított az ottani élet. Ezen felül szabolcsi is vagyok, ami ugyebár ott van a határnál, tehát minden adott volt ahhoz, hogy gyorsan és könnyen megtanuljuk a nyelvet.
Jól is ment, voltam olyan táborban is, ahol szovjet gyerekekkel együtt nyaraltunk, és tök jól elboldogultam. Még levelezőtársat is szereztem egy Vitya nevű fiú személyében, akivel legalább egy évig tartottuk is a kapcsolatot. Nagyi volt a lektorom és a segítőm. Valahol a padláson meg is vannak még azok a levelek: nagyon klassz emlékek egy letűnt, de jelen helyzet szerint nem örökre eltűnt korszakból.
Hisz bár most nincs olyan, hogy “Barátunk a Szovjetnió”-vetélkedő, de tartok tőle, hogy ami késik, nem múlik. Akkoriban viszont rendszeresen megszervezték ezt az országos versenysorozatot, és nagy szám volt, ha valaki bejutott a munkácsi döntőbe. Amikor a könyvtáros nénivel hetedikben vagy nyolcadikban erre készültünk – ez már a rendszerváltás környéke – a három fős csapatunkban mindenkinek megvolt a saját feladata. Én a nagy Szovjetunió gazdaságát kaptam, meg a tagországokat. Jól meg is szenvedtem vele, mert soha nem érdekelt, hogy mit, hol bányásznak, termelnek, de nem volt más választásom, be kellett nyalnom. Ez pici túlzással olyan, mintha most az EU összes országának alapvető gazdasági ismérveit kellene tudnunk. A lényeg, hogy a csapatunk klasszul felkészült (sajnos semmire nem emlékszem a versenysorozatból, de tényleg!) és kijutottunk Munkácsra.
Nagyon furcsa volt azonban megtapasztalni, hogy vannak nálunk szegényebb vidékek, városok is. Itthon annyi szépet és jót hallottam Kárpátaljáról, hogy kicsit csalódás is volt. Tény, nem a nagymamám 40 évvel azelőtti fényképeiből és történeteiből kellett volna kiindulnom vagy moszkvai, kijevi “magaslatokat” várnom, mégis szomorkás lettem. Nem tetszett Munkács, máshová pedig nem jutottunk el. De nem adtam fel azirányú terveimet, hogy bejárom a környéket és felfedezem a családi helyeket.
Persze amilyenek most a viszonyok, még várok egy kicsit. Mert itt van ez a Putyin bácsi, aki nem igazán kedveli ezt a vidéket, pedig olyan isteni finom dolgokat hoznak át onnan a piaci nénik, hogy csuda! Jó, jó, cigicsempészés is van, meg benzinlopás, meg miegymás, de én leragadtam a kinti tejkaramellánál, meg sós tallérnál. Milyen szerencse, hogy anyuék otthon hozzájutnak ilyesmikhez.
A borscsot viszont, amit kint ettem, mai napig visszasírom. Hallottam, hogy Pesten van egy étterem, ahol orosz kajákat lehet enni. Van ott borscs is, meg blincsiki is. Amint járóképes leszek, felkeresem.
De térjünk vissza eredeti célomhoz, a két orosz nagyemberhez. Putyin nevének jelentése valami olyasmi, hogy út közben született, Raszputyiné pedig bizonyos források szerint “züllött” vagy „csavargó” és „szoknyavadász”. Ha kettejüket összemossuk, mert miért ne, hisz elég félelmetes mindkettő, akkor kijön, hogy egy út közben született züllött emberrel van dolgunk. Ebből következik, hogy ennek a valakinek hányattatott sorsa lehetett, amit most muszáj kompenzálnia. Persze nemcsak a két név, hanem a két arc is felkeltette a figyelmemet, mert nagyon hasonlóak. Mikor szakállat növesztettem Putyinnak, kaptam egy Raszputyint. Örömmel fedeztem fel, hogy ez már másnak is feltűnt és nemcsak én vagyok ilyen normálatlan.
Játszunk el tehát azzal a gondolattal, hogy Raszputyin Putyinban született újjá. És ha ez megvan, akkor azonnal szedelőzködjünk és menjünk jó messzi bolygókra. Most olvastam, hogy a Vénuszon egy nap egy fél évig tart, tehát ott nem is öregednénk olyan gyorsan. Kit érdekel az a pár apróság, hogy 500 fokos hőség, semmi víz, meg állandó vihar és szél, ha “már a spájzban vannak az oroszok”.
Mert hiába szerettem az orosz nyelvet általánosban, s hanyagoltam egy kissé gimiben, hogy aztán felnőttként csak megcsináljam a B1 vizsgát belőle, a kis-nagyember nagyon nem tetszik. És azt sem szeretném, ha Magyarországon az lenne, mint régen, még akkor sem, ha gyerekként nem érzékeltem a kommunizmusból semmi károsat. Sőt, az úttörőséget egyenesen imádtam, mert volt szép vállapom, meg sípom, meg övem, meg tanulhattam lőni, tüzet oltani és nyomot olvasni, és mai napig tudom a rajtitkári jelentést is. Ráadásul nagyon helyesek voltak a szovjet katonák és lenyűgöztek a tankjaik is. Most viszont frászt kapnék, ha elölről kezdődne minden. Pedig gyanús. Nagyon gyanús. Ha nem muszáj, nem frissíteném fel nagyon az orosz nyelvtudásomat.