Mit tennék én? Napok óta ezen gondolkodom, de csak az alap kiindulási pontom van meg: mindig is elítéltem minden háborút. Első emlékem az irak-iráni válság. Kicsi voltam, 6 éves talán, és féltem. Soha nem nézhettünk híradót, de egyszer véletlenül megláttam néhány képkockát a harcokról. Akkor a szüleim megnyugtattak, hogy ez messze van, nálunk nem lesz háború. Mi mást mondhattak volna? És mit mondjak most én az enyémeknek?
12 éves voltam, amikor először szembesültem a mérhetetlen szegénységgel Erdélyben. Kirándulni mentünk ki egy szakköri csoporttal, de hálózsákon és váltás ruhaneműkön kívül rengeteget konzervet is bepakoltunk. Előre szóltak ugyanis, hogy kint nagyon rossz a helyzet, az emberek éheznek. Amikor megálltunk a busszal, rögtön egy csapat erdélyi gyerek vett minket körbe, és nyújtogatták a szappant, hogy cserébe ételt kaphassanak tőlünk.
2 év múlva tévén közvetítették Ceaușescuék kivégzését, láttuk. Mi pedig nekiálltunk tartós élelmiszert gyűjteni a falumban, hogy a határon átmenekülőknek segíthessünk. De nem álltunk meg a konzerveknél. Házról házra jártunk általános iskolásként és talicskában hordtuk a krumplit, aztán a nélkülözhető bútorok következtek, hogy a betelepülő családoknak legyen legalább ágyuk, asztaluk, székük.
A délszláv háború „jött a sorban”. Csak a hírekből ismertem a helyzetet, de addigra világossá vált, hogy míg gyermekkoromban meg tudtak nyugtatni a szüleim, a rendszervált(oz)ás óta már nem lehet szívet melengető választ adni. Mert bármit is éreztünk az elmúlt 30 évben, a béke csak látszólagos volt és illékony, mint a borsmentás illóolaj.
Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében újra gyűjtenek a menekülteknek
A falumban most újra gyűjtés van. Több településen is szabaddá teszik a művelődési házakat és mennek a határhoz fogadni az érkező családokat. Kárpátalján már zárolták a számlákat, az iskolákat kiürítették, de sokan még kivárnak. Bíznak az ők sem tudják miben.
20 év telt el azóta, hogy a déli szomszádainknál befejeződtek a harcok, és most megint ott tartunk, 2022-ben, hogy valakik indokot találtak a háborúra. Nagymamám Kárpátalján született és ott is ment férjhez nagyapámhoz, aki Erdélyben látta meg a napvilágot. Engem egyszerűen csak „magyarnak” kell aposztrofálni a politikai szentszövegek szerint, pedig a véremben a cigánytól kezdve az örményen át egészen a svábig minden van. Ahogy mindenkiben a Földön.
Ezért sem bírom felfogni, ha népek, nemzetek csapnak össze „faji hovatartozásra” hivatkozva, azt pedig végképp nem, ha javak szerzése miatt, legyen az érc, kőolaj vagy egyszerűen csak hatalmi vágy. De a leginkább az értelmezhetetlen, amit az emberek a közösségi médiumokban egymással művelnek. Ezért is gondolkoztam el azon, hogy mit tennék én?
Te harcolnál a frontvonalon?
1956 jutott eszembe, amikor segítséget kértünk a saját belső forradalmunkhoz. Nem kaptunk. Most mi vagyunk (elvileg) a másik oldalon, és nem tudom, mi lenne a jó. Harcba küldeni a mieinket, hogy segítsenek másokon? Én küldeném a 2 fiamat? Beállnék én is a lányommal szanitécnek? Segítenék azokon a gyerekeken, szülőkön, fiatal sorkatonákon, akik nem akarnak harcolni? Mennék-e önként és dalolva? És mentem volna-e 1956-ban? Vagy ha ide is beüt a ménkű, nem menekülnék-e én is „gyáván”, hogy mentsem a gyermeimet? Fogalmam sincs, mit tennék, mert nálam a gond ott kezdődik, hogy miért létezhet egyáltalán „mi” és „ők”? Miért nem lehet mindenki egyformán „egy”? Ám legfőképp miért van arra szükség, hogy ezek a kérdések egyáltalán felmerüljenek?
Idealizált világomban úgy látom az egyes országokat, mint egy közösség egy-egy családját. Vannak a Kovácsék, a Baloghék, a Kissék, a Szabóék, akik minden reggel köszönnek egymásnak és akik élik a kis életüket. Kovácséknak juhaik vannak, tejet árulnak. Baloghék növénytermesztéssel foglalkoznak és a piacon értékesítik az isteni karalábét. Kissék ruhaiparosok és ők készítik a legstrapabíróbb farmert, Szabóék pedig mindenkit jókedvre derítenek muzsikával, versekkel, gyönyörű alkotásokkal. Ezek a családok kereskednek egymással, támogatják egymást, havonta egyszer pedig együtt sütnek szalonnát mindig a soros család kertjében. Nem irigylik a másik juhait, karalábéját, farmerjét, kreativitását, mert meg tudnak elégedni azzal, amijük van, ami a közösségüknek megadatik. Nem akarnak egymás fölé kerekedni, hiszen kölcsönös „ráutaltságban”, megbecsülésben és tiszteletben élnek.
Már nincsenek illúzióim
A világ azonban nem ilyen családokból áll, mert ahogyan már nagyon sokszor hangoztattam, lejöttünk ugyan a fáról, de nem szűntünk meg állatoknak maradni. A hatalmi vágy, a kivagyiság, az önzés jelen van, és míg ember él a Földön, jelen is lesz, ha a Kovács-, Balogh-, Kiss- és Szabó-félék nem elég erősek, hogy a szeretet hirdessék. Ha mindig lesznek megingók, köpönyegforgatók, makkal álmodók. Ha börtönbe vetik azokat, akik tüntetni mernek a háborúk ellen, és ha mindig lesznek olyanok, akik nem tudnak vagy nem akarnak gondolkodni. Már pedig mindig lesznek. Nincsenek illúzióim.
Mit tehetnék mégis? Nem sokat. Aláírtam egy petíciót (http://zamiribezopasnost.ru/en) a háború ellen és jelentkeztem önkéntes adminisztrációs munkára (https://www.facebook.com/MRSZeretetszolgalat/posts/1015966416276). Felajánlottam az otthon élő kárpátaljaiak rokonainak a szobámat és a pénzemet, és beszélgetek a gyermekeimmel a kialakult helyzetről. Ennyit tehetek, de azt meg is teszem. Ti mit csináltok?