Annyi, de annyi minden van a fejemben egyszerre és annyi, de annyi minden történik is velem, körülöttem, hogy időnként nagyon-nagyon-nagyon soknak érzem az életemet. Nem arról van szó, hogy a 24 óra kevés lenne, sokkal inkább arról, mennyire nyomasztó és időnként terhes tud lenni egy átlagos nap is.
Vegyük például a múlt szerdát. Semmi extra nem volt beírva a naptárba, csak az, hogy a fiamat sportorvosi vizsgálatokra kell elvinnem, meg nekem sem ártana eljutnom a következő gyógymasszázsra. Természetesen az időpontok ütköztek, ezért a masszázsról le kellett mondanom, hiszen itt, az SZTK-ban nem foglalkoznak a gyermekkel, ha nincs mellette szülő. Oké.
Indul a sportorvosi buli!
Reggel 7-kor irány a labor, mert a Covid miatt majd’ 2 hétig zárva volt, és nem bírtuk elintézni, hogy az a gyönyörű vizeletminta eljusson oda, ahová kell. Hajnalban tehát kelés, pisi, reggeli, gyors puszi és instrukciók a lányomnak, majd bicajra pattanás és tekerés a középsőmmel a laborba. (A Kicsi Apánál aludt, így őt legalább nem kellett hajnalban kitennem az oviban.)
Az SZTK előtt 1 perc alatt kitöltöttük a papírokat, aláhúztuk mindenhol a NEM szócskát, hiszen nem érintkezünk/tünk senkivel, hőmérőzés, kézfertőtlenítés, majd fél óra várakozás. A pisit végül 22 mp alatt leadtuk, majd rohanás haza, hogy anya dolgozni is tudjon 2 órát. Ezalatt az idő alatt a fiamra rákényszerítettem némi kötelező-olvasást, hogy ő is szívjon, ne csak én.
Ezek után újra bicaj, vissza az SZTK-ba szemvizsgálatra (minden más sportorvosi ellenőrzést már előző héten letudtunk, értsd neurológia és EKG), ahová megérkezvén rájöttem, hogy a fiam orvosi papírjai otthonmaradtak. Anya vissza a bicajra, középsőnek instrukciók az újbóli becsekkoláshoz (még jó, hogy reggel kértem dupla papírt, amelyet az otthoni 2 órában kitöltöttem), és míg ő bent, addig én oda-vissza villámszáguldottam 20 perc alatt.
Izzadtan beestem az SZTK-ba még a rendelési idő megkezdése előtt 5 perccel, és azon imádkoztam, hogy a zihálásomat ne vegyék Covidnak. Minden oké volt, papírleadás, kézfertőtlenítés, hőmérőzés, felcaplatás a lépcsőn és 10 perc lihegés a maszk alatt. A szemvizsgálatra nem kellett sokat várni, minden rendben is volt.
Ezután 1 óra szünet következett a sportorvossal való találkozásig. Anya és fia átment hát a kultúrházba, hogy kinyomtasson még egy papírt, amit a dokinak le kell majd adni (immáron ez a hatodik dokumentum egy projekthez). Ez egy úgynevezett sportorvosi teszt a gyerekről 3 oldalban, kismillió kérdéssel. Probléma megoldva, a kultúrosok ingyen kinyomták a cuccost, mi pedig még meg is tudtunk kávézni. (Illetve csak én, a kölyök ananászlét kapott).
Aztán irány vissza az SZTK-ba. Önbevallásos papír rutinosan kitölt, kézfertőtlenít, hőmérő, becsekkolás a kartonozóban, felcaplatás a lépcsőn, újbóli várakozás. A sportorvosnál 1 perc alatt végeztünk: kizavartak bennünket.
Amikor nincs értelme vitatkozni
- Megvan minden papír?
- Sajnos a vizeleteredmény még nem, mert eddig nem volt labor.
- Miért nem intézték el még a lezárás előtt?
- Mert nem lehetett tudni, hogy valaki koronavírusos lesz, és nem lesz lehetőségünk.
- De miért nem intézték el szeptember első hetében? Akkor kezdték a vizsgálatokat, nem?
- Mert az első iskolai héten más dolgom is volt a három gyermekemmel, nem tudtuk megoldani.
- De akkor megtehették volna!
- Mivel 3 hetünk volt a laborra, a második hétre terveztük be, de sajnos pont akkor zárt be az egész mindenség.
- Akkor is azt kérdem, miért nem intézték el már akkor?
Itt feladtam és eljöttünk.
Ezen a héten mehettünk vissza, immáron lobogtatva a tökéletes pisipapírt is. 3 és fél perc alatt kapta meg Doni az “Alkalmas” feliratot a Budo Passába. Nem is azon akadtam ki, hogy a múlt héten elküldtek bennünket, hiszen érthető, hogy minden leletnek meg kell lennie. A stílus zavart, az értetlenség és az empátia hiánya. Mennyivel szebb lett volna, ha nőtársam azt mondja: “Nagyon sajnálom, de addig nem állíthatjuk ki a papírt, amíg nincs a kezünkben minden lelet. Megértem önöket, és valóban szerencsétlenül jött ki ez az időszaki leállás. Vissza tudnának jönni jövő héten? “
A fiam viszont csak annyit kérdezett tőlem: – Anya, miért nem mondtad meg neki a frankót? Te olyan jól tudsz vitázni! Szeretem nézni.
Na, tessék. Ilyet sem mondtak még nekem. De valóban nem is akartam vitatkozni, már így is többet mentegetőztem a hölgy előtt, mint kellett volna. Ráadásul tudom azt is, hogy mikor nincs értelme “harcba bonyolódni”: van, aki soha nem fogja érteni a lényeget, és van, akinek mindig az a jó, ha másokkal prosztó módon viselkedik. Mert az erőfölény a számára. Egészségére.
Egészségünkre.