Mostanra lett elegem a karanténból. És nem azért, mert be vagyunk zárva, hanem azért, mert olyan sok szerepnek kell megfelelnem, hogy eddig volt türelmem. Pedig a neheze, a nyár még csak most jön.
Az sem számít, hogy végre enyhítés lesz Pest megyében is, mert marhára nem fog könnyíteni az sem a helyzetemen. Talán annyiban, hogy a Kicsit el lehet majd vinni játszótérre, ami neki jó lesz, de nekem ugyanúgy elfoglaltság. Nem szépítek és vállalom: 0-24-ben egyedül a gyerekekkel ez már nem csak ultra cuki boldogság, hanem kőkemény öneltemetés.
- Mert a Kicsi kicsi,
- a nagyokkal az új tananyagokat tanulni kell ezerrel,
- közben nekem is fejben tartani, hogy kinek mije van még aznapra, másnapra,
- ott a főzés (hiába a menzakaja),
- a háztartás,
- és persze a saját ügyfeleim, akiknek 100 %-on akarok teljesíteni.
Tudom, hogy ezek olyan dolgok, amelyek teljesen természetesek és azt is tudom, hogy másoknak (sokaknak) sokkal, de tényleg sokkal nehezebb. Ettől függetlenül most megengedem magamnak, hogy egy kicsit megsimogassam a lelkemet. Mert ilyen is kell.
Anyamindennapok
Amikor a minap eljutottam arra a pontra, hogy nem bírom tovább, azért csak vettem még egy nagy levegőt és épp a fenti lelkiállapotom miatt inkább átértékeltem a saját rendszereimet. Rájöttem, hogy még mindig lehet min változtatni, ezért nem haboztam túl sokat, léptem:
Lecseréltem a laptopomat, a telefonomat, (de még a cigiben is átváltottam IQOS-ra), hogy gyorsabban tudjak dolgozni. Hogy nyögöm ezt majd egy darabig? Kit érdekel? Annyira elavult volt már mindenem, hogy napi 2 óra csak azzal ment el, hogy imádkoztam a kütyüimnek. De tényleg.
Életem egyik legjobb döntése volt ez a befektetés. A nagyok megörökölték a cuccaimat, és szégyen, nem szégyen, a Kicsi is megkapta a régi telómat, hogy azon játsszon. Ez utóbbi azért volt fontos, mert amikor végre elvan egyedül, akkor már én is tudok dolgozni és nem kell várnom egyik “kölcsönadott” gépemre sem.
Fáradtnak azért így is az vagyok estére, csak nem az idegbajtól, hanem az agyleszívástól. Hiszen a csalánozók, a fémes kötés, a körcikkelyek területe, vagy Háry János, Mikszáth és a bolsevikok kiszipolyozzák az ember lányát, aki amúgy is “agymunkás”. Mert szövegíróként bizony toppon kell lennem százféle témában, ami egyébként baromi izgalmas, de estére olyan a fejem, mintha 8 lövést kaptam volna a koponyámba.
Ehhez hozzájön még a nemesebbik felem, a hátsóm, amely a rehab kimaradása miatt kismillió betokosodott izomcsomóval büszkélkedhet. Konkrétan úgy állok fel a székről vagy kelek ki reggel az ágyból, mintha legalább 120 éves lennék. A gerincem, derekam nem fáj, de minden más igen. 6 hónapja nem tudok edzeni. A bicaj és a séták karban tartanak valamelyest, de messze nem úgy, ahogyan szeretném.
Akkor is, mindig is és és különben is
No, ezek a száraz tények. Most nézzük, miért tudok mégis még mindig őszintén mosolyogni.
- Mert a gyerekeimmel sokkal szorosabb lett az amúgy is elég jó kapcsolatunk.
- Mert a kütyüknek köszönhetően tényleg el tudok minden munkát végezni időben.
- Mert van egy kertünk, ahol egyre több időt tölthetek el és amely meg is hálálja a gondoskodást.
- Mert végre Macinak is hasznát vehetem (értsd jól), hiszen megfogott 2 patkányt.
- Mert a határ még mindig gyönyörű és csodajó fotótéma.
- Mert lassan akkor is elugorhatok boltba, amikor éppen elfogyott valami, és nem kell megvárnom a delet.
- És ami leginkább számít, hogy a legfontosabb emberek az életemben velem vannak online és nem online egyaránt.
- Meg különben is: süt a nap, ahogy anyukám mondaná.
Úgyhogy felejtsd el az írásom elejét, az most tényleg tipikus retró-blogbejegyzés volt, azaz napló a karantén hatvanvalahányadik napjáról egy kis panaszkodással. A lényeg, hogy mindig van tovább.