Kedves Szülők, kedves Pedagógusok!
Vészhelyzet van, mindannyian tudjuk. Azt is, hogy merőben máshogy kell most élnünk, dolgoznunk, máshogy kell tanítani és a gyermekeknek/gyermekekkel tanulni.
Nekem három lurkóm van itthon (13, 11, 3) és én is home officeban dolgozom. Ez nagy kihívás mindannyiunknak. Sokan lelkesen álltak át a digitális oktatásra, sokan azonban szinte sehogy.
Nem szabad elfelejtünk, hogy hazánkban még mindig sok olyan család van, ahol – ha hisszük, ha nem – okostelefon sincs, nemhogy internet. A laptopról, PC-ről nem is beszélve. Azt is tudjuk, hogy számos iskola sincs rendesen felszerelve ahhoz, hogy a digitális átállás egyik napról a másikra működjön.
Ezeken a helyeken tulajdonképpen távoktatás van, azaz a tanulók valamilyen úton-módon megkapják, hogy a könyvekben, munkafüzetekben hogyan haladjanak, aztán majd a tanárokhoz is eljut valahogyan, mit is sikerült ezekből megvalósítaniuk.
Azt sem szabad elfelednünk, hogy most a szülőknek „kell” kistanárt játszaniuk, és – lássuk be – mi, szülők sem vagyunk topon az iskolai tananyagban. Hiába tanultunk anno mi is mindent, tudjuk jól, hogy szinte semmire sem emlékszünk kémiából, fizikából, matekból, de sokszor nyelvtanból, bioszból stb. sem. Mindig is mondtam, hogy az oktatásunk a lexikális „túltengés miatt” ott rossz, ahol van, most azonban erre különösképpen figyelnünk kell.
Tagja vagyok annak a többtízezres csoportnak, ahol tanárok és szülők segítik egymást mindenféle online oldalakkal, módszerekkel, anyagokkal. Fantasztikus, ahogy mindenki felpörgött, de sajnos helyenként át is esett a ló túloldalára.
Mondom, miért:
A lelkesebb pedagógus olyan színes-szagos számokéréseket „ad” a diákoknak, hogy csak fogom a fejem. Csak egy példát hadd említsek: ppt-s beszámolót kér valaki tesiből második osztályban! Azt hittem, rosszul látom!
Értem én, hogy kinyílt az online világ, és végre lehet értelmes anyagokkal is találkozni, nem csak olyanokkal, amelyek a szörnyű tankönyveinkben vannak. De gondoljuk végig a következőket:
- A gyermekeink – hiába kütyüznek – nem értenek a gépekhez, hiszen senki nem tanította meg nekik a rendes használatukat. A kevésbé elit helyeken soha nem csináltak beadványokat, dokumentációkat, nemhogy ppt-ket.
- A szülők többsége ugyanúgy nem ért a gépekhez, a programokhoz, és most teljesen stresszben van, hogy hogyan fog segíteni.
- A pedagógusok többségének maga az E-Kréta rendszere is kihívás volt, nemhogy most mindenféle classroomban dolgozzon.
Hogy meg kell oldani, az nem kérdés. Hogy a lehető legjobban kell csinálni, az sem az. De tartsuk észben, hogy mindenkinek új helyzet van.
- A gyermeknek otthon kell tanulnia. Abban az otthonban, amely eddig a pihenésről, a játékról szólt.
- A szülőnek ebben az otthonban kell dolgoznia és foglalkoznia egyszerre több gyermekkel, akik valószínűleg más-más fórumokon keresztül tanulnak majd.
- Nem beszélve a legkisebb gyermekekről, akik folyamatos figyelemre, törődésre vágynak, és senkit nem fognak békén hagyni.
A tanulni vágyó (?) gyermekeink nem tudnak külön-külön szobákba félrevonulni, hiszen a magyar családok többsége másfél szobás lakásokban él.
Mire figyeljünk tehát?
Ne most akarjuk kiélvezni a legcsillivillibb feladatokat, rendszereket, hanem értelmes, könnyen elsajátítható, érdekes anyagokat adjunk a tanmenet alapján, amelyekhez nem kell órákig keresgélni, a szülőnek nem kell idegbajt kapnia és amelyet a tanulók valóban meg tudnak egyedül (minimális segítséggel) oldani.
Ez az időszak szóljon az elmélyítésről, a gyakorlásról, ha pedig már nagyjából átálltunk, akkor jöhet pár videótanár-link, ahol az új anyag értelmesen el van magyarázva.
Jó dolog a kreativitás, ösztönözni is kell, de csak úgy, hogy az valóban megvalósítható legyen. Ne feledjük, most nem tudunk csak úgy beszerezni filceket, műszaki rajzlapokat, újságokat sem…
Nekem nagyon tetszik, ahogy a pedagógusok ilyen hamar átálltak, és én is mindent megteszek azért, hogy a gyermekeimnek is menjen. Szülőként igyekszem őket segíteni. Ugyanakkor kiakadtam, hogy rengeteg szülőtársam is „megbolondult”.
Kedves Szülőtársaim!
Mindenhonnan szeditek össze a fejlesztőket, gyakoroltatókat, linkeket, képeket, videókat, ahelyett, hogy a tanárok által küldött anyagokkal megelégednétek.
Ha mindenki jól csinálja a dolgát, ezekre nem lesz pluszban szükség! Illetve nem most van rá pluszban szükség!
Értem én, hogy le kell kötni a gyerekeket. De ha most (is) ezer feladatot adunk nekik mi, szülők is, egy hét alatt el fogjuk érni, hogy még jobban megutálják a tanulást. Bezárva viszont nem egy hétig leszünk…
- Ami nekünk klassz linknek tűnik, nekik nem biztos, hogy az.
- Amit mi jónak gondolunk, nekik lehet, hogy szörnyű.
- Bízzuk a tanárokra a tanmenetet, a segédanyagokat, és bízzunk abban is, hogy ők sem szállnak el.
Nekünk, szülőknek most a nyugodt légkör megteremtése a fontos, ami ebben a helyzetben a legnehezebb feladat. Fogjuk vissza a magunk gyeplőjét, és ne most akarjunk mindent bepótoltatni a gyermekeinkkel. Tanítsuk meg őket inkább az életre:
- segítsenek a házimunkában, a főzésben;
- tanuljanak meg újra társasozni;
- olvassanak, pihenjenek és
- engedjük őket tévézni is! Akár az M5-ön „bambulni”.
Így könnyebben elérjük, hogy nekik is simábban menjen az átállás.
Ha nincs lehetőségünk külön tanulószobát biztosítani nekik az otthonunkban, akkor üljenek le a nappaliban, mi pedig hagyjuk, hadd próbálkozzanak meg egyedül a feladataikkal. Csak akkor szóljunk bele, ha valóban segítségre szorulnak. Ezzel magunkat is kíméljük valamelyest és nekik is segítünk az önállósodásban.
Amúgy pedig örüljünk, ha le tudjuk őket ültetni tanulni… Mert – ismétlem – az eddigi pihenőterük most tényleg csatatér: küzdelem a tanév érvényesítéséért, a továbbtanulásért és szenvedés a barátok hiánya miatt. A gyermekeinknek ez utóbbi a legnehezebb. Nehezebb, mint nekünk! Legyünk erősek, határozottak és következetesek, de mindenekelőtt beszélgessünk velük és próbáljuk meg őket rávenni a tanulásra. Nem a túlzásba vittre, a szükségesre.
Kedves pedagógusok, ti is legyetek, kérlek, mértéktartók. Hiszen többeteknek nemcsak tanítani, hanem otthon tanulni is kell a saját gyermekével.
Minden tiszteletem a tiétek, de találjuk meg az egyensúlyt. Ahogy látom, a gyermekeim tanárainak sikerül. Szorítok nektek is.
Köszönettel:
egy 20 éven át tanító ex-pedagógus és háromgyermekes anya