Végiggondoltad már, hogy mi mindenben és hány embernek „kell” megfelelnünk az életünk során? Hogy hogyan alakul ki bennünk a megfelelési kényszer, és milyen hatásai vannak az életünk különböző területeire? Egy biztos: nem így születünk.

A kisbaba, amikor világra jön, teljes mértékig egocentrikus. (Nem, nem egomán.) Az egocentrikus szó szerint azt jelenti, hogy a babának önmagán kívül nem fontos senki másnak az igénye, szükséglete, boldogsága. Nem kegyetlen a kisbaba, hanem nem tud más lenni. Csak és kizárólag az „érdekli”, hogy neki jó legyen, és nem érti még bölcsisként sem, hogy a másiknak mi baja, ha azt megüti, megrúgja, vagy elveszi tőle a kislapátot.

Az egomán más. Egy önimádó ember, akinek mániásan fontos önmaga, és aki – lehet bármilyen segítőkész – minden tettét magára irányítja vissza, a maga egójának megfelelően cselekszik. Ez azonban mégsem zárja ki, hogy az ilyen ember is szenvedjen a megfelelési kényszertől.

Hiszen a megfelelési kényszer sok minden kapcsán jelentkezhet az életünkben:

• meg akarunk felelni egy embernek,
• egy embercsoportnak,
• (tév)eszméknek, elveknek, előírásoknak,
• és ahogy az imént utaltam rá, a saját elképzeléseinknek, vágyainknak stb.

Az embernek szüksége van arra, hogy megfeleljen. Ha ugyanis megfelelünk valaminek vagy valakinek, akkor pozitív elismerésben van részünk. Ez pedig ahhoz kell, hogy elégedettek, s ezáltal boldogok legyünk, vagy legalábbis annak érezzük magunkat…

A megfelelési kényszer egészen addig jó, amíg nem így hívják, vagyis nem kényszerről, hanem egy természetes hajtóerőről van szó. Mert ez a vágy egyfajta motiváció is lehet egyben.

A megfelelési kényszer tényleg motivál?

Vegyük például a fogyást (vagy épp a hízást), mert az viszonylag könnyen értelmezhető és sokunkat érint.

Én világéletemben fogyókúráztam, diétáztam, pontosabban 15 éves korom óta szinte minden napomat ez tette és teszi is ki. Sokszor gondolkodtam azon, hogy miért? Kinek akarok megfelelni azzal, hogy lefogyok?
• A fiúknak (később férfiaknak) akarok tetszeni? Is.
• Magamnak akarok tetszeni? Is.
• Azt szeretném, ha nem csúfolnának, tehát mindenkinek tetszeni akarok? Is.
• Azért fogyózom, mert az egészséges, tehát ennek az irányelvnek akarok megfelelni? Is.

Igen, nálam ebben az esetben a fogyáskényszer egy olyan megfelelési vágy volt, amely a fenti „célcsoportok” mindegyikét lefedte. Amivel azonban ez a (helyenkénti) önsanyargatás járt, az már nem volt ennyire kézenfekvő. Egy idő után ugyanis kényszeressé vált az állandó súlyfigyelés, és a mindenkinek való megfelelési vágy is átment emiatt kényszerbe. Az is, hogy magamnak akarjak megfelelni. Nem vettem észre, hogy a boldogságomat tényleg nem kilókban mérik.

Hiszen hazudnék, ha azt mondanám, vastagabban jobban éreztem magam, de akkor is, ha azt mondanám, soványan boldog voltam. Nem, egyik sem volt és most sem igaz rám. A boldogság más tészta. A megfelelési kényszer azonban maradt, de nem csak a testemmel kapcsolatban.

Amikor a megfelelési kényszer félrevisz

Mindig is meg akartam felelni az iskolában, a gimiben, az egyetemen, a munkahelyeimen, a diákjaimnak, a kollégáknak, és természetesen a szüleimnek, a tesóimnak, a barátaimnak, a rokonoknak, a vőlegényeimnek, a férjeimnek is.
Egy valaki maradt ki a sorból az évek alatt: én magam. Magamnak valamiért egy idő után nem akartam megfelelni, mert azt hittem, a másokban való „feloldódás” kielégít.

Bizony, a megfelelési hajszában egyszerűen elfeledkeztem arról, hogy én vagyok mindennek a kiinduló pontja. Nem egocentrikusan, hanem teremtő módon.

De hogyan is tudtam volna megfelelni az első vőlegényemnek, ha nem tudtam önmagamat adni? Neki volt egy elképzelése arról, hogy milyennek szeretne látni, és én mindent meg is tettem annak érdekében, hogy olyanná váljak. Úgy hittem, ez a helyes út, így tudom a legjobban kifejezni a szerelmemet iránta. Nem volt ez tudatos, hanem csak úgy adta magát. Amikor az ember Istenként tekint a párjára, gyakran esik bele ebbe a csapdába.

Mégsem tanultam belőle, és az első férjemnél is ugyanezt a hibát követtem el. Ott ugyan már nem volt szó istenségekről, de a jó kapcsolat meg- és fenntartásához szükséges félreértelmezett magatartásról, a másik igényeinek, elképzeléseinek, sőt a házasságról gondolt képzeteimnek való megfelelésről igen.

Az ember azt gondolná, hogy az évek alatt és a tapasztalatoknak köszönhetően az emberből eltűnik a megfelelési kényszer, de én úgy látom, ehhez nagyon sok minden más is kell:

• elsősorban az ego háttérbe szorítása,
• bölcsesség,
• elfogadás,
• önismeret,
• önbizalom, és mindenekelőtt
• saját magunk szeretete.

De ezt sem egocentrikusan, nem is egoista vagy nárcisztikus módon, hanem tisztelettel, hittel és tiszta szívvel.
Ez pedig soha nem volt könnyű, a mai világban pedig egyszerűen lehetetlennek tűnik. Mert elhitették velünk, hogy csak úgy, önmagunkban és önmagunktól senkik vagyunk, vagy legalábbis nem elég jók. És ha valakik lenni akarunk, akkor meg kell felelnünk. De minek is, kinek is? Kérdezem újra.

Magadnak akarsz megfelelni? Tényleg?

És melyik részednek? Annak, amelyik egy bizonyos elv szerint él, amely vagy mások által belé nevelt, vagy már teljesen magáévá tett? Annak, amelyik nem is tudja, milyen valójában a személyisége? Annak, amelyik hol ócsárolja, hol egekbe magasztalja a lényedet?

Azon gondolkodtam – mert én is kapásból magamnak akarnék megfelelni –, hogy mégis ki vagyok én? Te tudod? Nem, ne tulajdonságokban, személyiségjegyekben gondolkozz, hanem a teljes összképben. Nekem ez még mindig nehéz. A 45. életévemben ott tartok, hogy továbbra sem tudom, ki vagyok. Addig már eljutottam, hogy az önismeret mindenben és mindenhez nagyon fontos, de hogy mikor és mi által jutunk el a teljes önismeretig, az még mindig rengeteg kérdést vet fel bennem.

Amit biztosan tudok, hogy az önismerethez az alábbiak kellenek:

• sok-sok élettapasztalat az élet ezernyi területén;
• ebből kifolyólag 20–30 megélt év szerintem még nem elegendő;
• tökéletes őszinteség magunkkal szemben;
• nyitottság a saját személyiségünkre, identitásunkra, valamint
• egy jó pszichológus.

Önismeret nélkül nincs önelfogadás, önelfogadás nélkül pedig nem lehet legyőzni a megfelelési kényszert.

Ha ez mind igaz, és nem fals a gondolatmenetem, akkor most két lehetőségem van: egyenesen a Dunának, vagy nyitni magam felé. Én ez utóbbit választom. És te?