Ezt mondták a minap a férjemnek, és most először eszembe jutott, hogy talán félnünk kellene. Szerinted is?
Bevallom, soha eszembe sem jutott, hogy a páromnak baja lehetne a nevéből. Abból pedig, hogy nekem is, pláne nem. Tiszteletből vettem fel a férjem nevét, amellyel magamra vállaltam azt is, hogy innentől kezdve szívni fogok majd’ minden percben. Nem a belgaság, hanem a helyesírás miatt.
Magyar rendszerbe magyar nevet
Mert ma Magyarországon nincs rendszer, amely befogadná a nevünket. Sem a bankok, sem a kormányablakok nem tudják kezelni, nem beszélve egyéb online felületekről, ahonnan folyamatosan jön a visszajelzés, hogy már megint nem megengedett karaktert használunk. Hiába, az a fránya aposztróf mocsok jószág.
Soha nem írhatom le úgy a férjezett nevemet, ahogyan az valójában van, így állandó csalást követek el. De ezen már nem akadok/unk fent, megszoktuk. Személyi igazolvánnyal járunk mindenhová, mert lebetűzni is lehetetlen normálisan (legalábbis annak, aki írja, mindig gondot okozunk), telefonban pedig nemes egyszerűséggel a lánykori nevemet használom. Ott maximum annyi lehet csak a gond, hogy j vagy ly.
De hogy mi is migránsok lennénk, azon nagyon meglepődtem. Pedig, ha jobban belegondolok, majdnem igaz is.
Te is magyar migráns vagy?
Ugyan mind a férjem, mind én Magyarországon születtünk, sőt nagyszülőkig magyaroknak is mondhatjuk magunkat, ám huncut módon a párom dédapja valóban belga. És igen, Magyarországra hozta annak idején a sors, hogy segítsen hazánk fiainak vasutat és hidakat építeni. (Nagyon szeretett volna, szegény, visszajutni Belgiumba, de nem sikerült neki.) Ez a bűne, most ezért vagyunk migránsok.
Végig is gondoltam szépen, mit is jelent ez. Mármint magyarnak lenni külföldi névvel itthon. Az aradi vértanúk jutottak először eszembe, aztán sorban a királyaink, meg az egész történelmünk. Aztán az, amit a magyar szó kapcsán tanultunk, hogy tudniillik ez egy gyűjtőfogalom volt arra a sok “vademberre”, akik mindenféle nemzetségből, népcsoportból összeverbuválódtak.
Olyan ez, mint a linzertészta: fogom a tojást, a cukrot, a zsiradékot, a lisztet, a sütőport és jól összekeverem, kinyújtom, kiszaggatom és rámondom, hogy linzer. A magyar is ilyen: van benne mindenféle „alapanyag”, amely mások rámondásával magyar lett.
Ha nem haragszol, most nem vázolom fel a nagy magyarság történetét, a magyar szó eredetét, a nyelvtani kutatásokat, a géntérképeket stb. Ha ezek érdekelnek, kivonatosan már a Wikipédián is elolvashatod: https://hu.wikipedia.org/wiki/Magyarok
A migráns az új kurvanyád
A lényeg úgyis az, hogy lemigránsoztak bennünket, amely mai korunk legdivatosabb szitokszava. A „kurvanyád”-dal lassan egyenértékű, csak talán egy kicsit „menőbb”. Az igazi gondom inkább az, hogy ilyen alapon szinte mindenkit vissza lehetne küldeni a, hová is? A magyar svábokat német területre, a magyar tótokat minimum Szlovákiába, hogy a többiekről ne is beszéljünk.
Persze ha valakinek a neve nem árulkodó, akkor nincs baj, akkor megúszhatja a szidalmazást. Főleg azért, mert a migránsozók azzal már végképp nem törődnek, hogy a legtöbb magyar szavunk, elnevezésünk ugyanúgy külföldről jött, mint bármelyik menekült.
De nem akarok politizálni, tehát nem is fogok, csak az szomorít el, hogy mennyire könnyen ítélkeznek és ítélnek el emberek bárkit, aki valamiért nem „kóser” a szemükben. (Csak hogy lecsapjam ezt a nyelvi magaslabdát is.) És valahol mindegy, hogy ez egy politikai agymosásnak vagy másnak tudható-e be, a lényegen nem változtat. Migráns vagyok, mert a férjem is migráns a neve alapján.
Pedig egyértelmű, hogy nem a nevünk határoz meg bennünket. Nekem eddig három is volt. Attól még ugyanaz maradtam, aki voltam. Valaki szemében hülyének, valaki szemében szerethetőnek. De ebben soha nem játszott szerepet az, hogy hogy hívnak. Eddig. Most már viszont erre is fel kell készülnöm. Dajkaként és d’Elhougneként is.
Szép világ a miénk. Igyunk rá egy belga sört!