Amikor egy volt vegetáriánus disznóvágásra megy, abból sok jó nem sülhet ki, maximum a tepertő. De az épp nem jött össze. Furcsa disznó volt ugyanis a miénk. A tanyasiak szerint kanízű koca. Mi meg csak néztünk, hogy a’ meg milyen.
De kezdjük az elejéről, úgy közel 30 évvel ezelőttről. Történt akkoriban, megboldogult gimis koromban, hogy állatvédő osztrákok érkeztek a sulinkba, és egész nap filmeket vetítettek nekünk mindenféle vágóhídról. Olyan rosszul lettem a nap végére, hogy onnantól kezdve 4 évig nem ettem húst. Nem lettem hithű vega, csak az állatokat sajnáltam.
Apummal jól össze is balhéztunk, mert ő – nyomorúságos gyereklétéből kiindulva – elhatározta, hogy a gyermekei nem éhezhetnek, és húsnak mindig kell az asztalon lennie. El tudod képzelni, mennyire ki volt akadva. De hát engem is makacsnak szültek, így juszt se’ ettem húst.
Aztán valahogy főiskolás koromra szépen kikerekedtem a mindent helyettesítő kenyértől – hol volt akkor még tofu, meg szója, meg mittudoménmi –, így visszatértem a mindenevők közé.
Disznóvágás a tanyán és könnyek közt
Mai napig húsos vagyok – minden értelemben –, de elsősorban szárnyast eszem. Most viszont a Zuram vett egy fél disznót. Régi vágya volt, hogy telepakolhassuk a fagyasztót disznóságokkal, hogy mindig legyen itthon kaja. Én meg rábólintottam, csak fogalmam sem volt, hogy ez mibe is kerül majd nekem.
Ha hiszed, ha nem, hiába vagyok falusi lány, még soha életemben nem voltam disznóvágáson. Gyermekként is, amikor a szomszédban vágtak, sírva berohantam a szobánkba, hogy ne is halljam. Egyedül a pörzsölésre merészkedtem ki, mert a tűz viszont mindig is vonzott.
Ez a furcsa kettősség most is megvolt bennem. Azt kikötöttem, hogy a „legyilkolást” nem akarom látni – ha kábítják a szerencsétlent, ha nem – , de az esemény többi részét bevállaltam. Mármint nézni, pálinkát inni, a párom kedvéért „fázisfotózni” és a legvégén a húst porciózni.
(A fotókat ide is nehezen teszem ki, mert kegyeletsértésnek érzem. Pedig ha elvonatkoztatok attól, hogy egy kajának szánt és nevelt állatnak a levágásáról van szó, kifejezetten jó képek lettek, amelyeket akár érdemes is lenne megmutatni.)
Azt hittem, hogy kemény csaj vagyok, de bizony én megkönnyeztem ezt a kocát. A disznóvágás mint “műfaj” sosem lesz nálam favorit. Vallom, hogy azért van mindenevő fogazatunk, mert mindenevők vagyunk, de borzasztó volt látnom, ahogy a disznóból hús lesz. Csak akkorra nyugodtak meg bennem a kedélyek, amikor az állat már csak egy hentespult kirakatához hasonlított. Az ismerős volt. Akkor már úgy tudtam az oldalasra is tekinteni, mint a sebészek a műtendő páciensre.
Tanyasi rosszullét davida-módra
Viszont még most is rosszul vagyok. Ténylegesen. Bevállaltam ugyanis azt is, hogy elfogadom az ételt, amelyet a tündéri házigazdáink adnak. Ha követsz, tudhatod, hogy lassan másfél éve keresik az orvosok, miért vagyok minden kajától beteg. Most viszont úgy voltam vele, hogy végre valami finomtól legyek rosszul, ne a mindenmentes vackoktól. Ettem is egy tányér sólettet főtt tojással, hozzá diétás kenyeret, és ittam rizstejes kávét. Az áldozatból csak egy fél darab tepertőt kóstoltam meg, mert a zsírtól 9 éves korom óta haldoklom.
Isteni volt minden, viszont annak rendje és módja szerint rosszul is lettem. Csak az zavar, hogy ez még mindig tart, és 2 óránként a mellékhelyiségbe kell bezárkóznom. De gyanítom, hogy ebben a disznóvágás is ludas lehet, mert még mindig érzem az esemény szagát. Mert az van neki, na. Meg annak a sok szalonnának, amely most már itt „ázik” a sólében a konyhapulton, és heti 2-3-szor meg kell forgatnunk.
De szagok ide, szagok oda, minden tiszteletem az ottani tanyasi embereké, akik az egész ceremóniát lebonyolították nekünk, akik ebben nőttek fel, és minden mozdulatuk olyan profi volt, hogy csak emelni tudom a kalapom.
Igyekeztem ezért végig elvonatkoztatni attól, hogy rosszul vagyok, és hogy sajnálom az állatot. Minden figyelmemet arra összpontosítottam, hogy tanuljak tőlük. Kedvességet, figyelmességet, alázatot, elfogadást.
Mert nekem végül ez a disznóvágás erről szólt. A jászsági
tanyavilágról, ahol a természet és a természetesség az úr. Bármennyire is sza
gázul vagyok most, minden fájdalmat megért nekem ez a hétvége ott, az erdő
közepén lévő birtokon, egy „őrült” terepíjásznál és a feleségénél.
A húsevésről-nem evésről pedig nem fogok vitatkozni senkivel. Mindenki tegyen és egyen úgy, ahogy neki a legjobb. Helyettem is, amíg rendbe jövök.