Beszéljünk Istenről. Arról az Istenről, akinek legalább 344 neve és címe van a keresztény vallásban (megszámoltam), és egyéb más elnevezései a világ többi vallásában. És beszéljünk arról is, mi köze van az abortuszhoz. Mert az abortusz kérdése most megint jól felkavarta az emberi kedélyeket.
Arról nincsen pontos számadat, hány vallás is létezik a Földön, de mindent egybevetve több ezer. Ennek értelmében nem állíthatjuk, hogy az emberek csak egyféleképpen gondolkodhatnak Istenről, hogy mindenki ugyanúgy hiszi őt, vallja a „nézeteit”, hirdeti a tanait. Arról nem is beszélve, hogy a vállaltan istenhívőkön kívül vannak olyan emberek – nem is kevesen –, akik nem istenhívők, de nem is tagadók. És persze olyanok is, akik teljesen materiális gondolkodásúak (az emberiség 16 %-a). Ezzel a pár kategóriával tulajdonképpen le is lehet fedni az emberiség gondolkodását a teremtésről, a születésről, a halálról.
Miért esünk egymás torkának Isten nevében?
Mivel ennyiféleképpen gondolkodunk, és sajnos emberi természettel vagyunk megáldva, annak rendje és módja szerint állandóan egymás torkának esünk, ha valamiről más a véleményünk, mint a szomszédé vagy egy másik népé, nemzeté, etnikai csoporté. Hogy ennek mi értelme van, azon már régóta agyalok.
Szerintem úgy vagyunk összerakva, hogy alapvetően jót szeretnénk: azt akarjuk, hogy az általunk helyesnek vélt dolgokról mindenki hasonlóan gondolkozzon, mert akkor jobb lesz a világ. Csak az a „baj”, hogy mindenkinek más a helyes. Sőt mindenki másnak tulajdonítja azt a döntési jogot, hogy meghatározza, mi a jó út.
Az abortusz körüli botrányhoz
Itt van például az abortusz-botrány. Most arra nem térek ki, hogy az emberek zöme ismét nem tájékozódott, simán felült a kattintásvadász cikkeknek, szalagcímeknek, egy-egy kiragadott idézetnek. Arra sem térek ki, hogy odaát csak azt tették, ami nálunk már elfogadott. Azzal azonban foglalkoznék, hogy jön ide Isten.
Az abortusz egy olyan műtét, amely során „elveszünk egy életet”, pontosabban egy lehetőséget az életre. Ennek több oka lehet:
- nem kívánt terhesség (erőszak következtében, felelőtlenség következtében stb.);
- életveszélyes állapot a magzatra nézve;
- életveszélyes állapot az anyára nézve;
- jósolhatóan negatív életminőség a születendő gyermekre nézve;
- jósolhatóan negatív életminőség az anyára nézve.
Vegyünk egy szélsőséges példát, amely egyébként valós:
A gyermek siketen, vakon és értelmi fogyatékosan születik, tehát halmozottan sérült. Nem sok esélye van arra, hogy az életből profitáljon. A szülei egész életükben őt fogják gondozni vagy gondoztatni, s – ha szerencséjük van – bizonyos időközönként minimális fejlődést el tudnak nála érni.
Így tanít Isten?
Az egyik istenhit szerint, amit Isten adott, azt úgy kell elfogadni; ne keressük a miérteket, mert Isten útjai kifürkészhetetlenek.
Egy másik istenhit szerint az anya és az apa ezt az utat választotta magának, mert így akarnak maguk is tanulni, lelkileg fejlődni. A gyermekük pedig ezért bevállalta azt, hogy egész életében vegetál anélkül, hogy igazi örömet tudna adni.
Ezek olyan magyarázatok, amelyeket a magam megnyugtatására akár elfogadhatónak is vélnék, amennyiben épp ebben hiszek. Mégsem hagy nyugodni egy gondolat: ha anyaként például türelmet, lemondást, az élettel szembeni alázatot akarom a földi életemben megtanulni, azt csak így érhetem el? Egy halmozottan sérült gyermekkel? Vagy ha más a felfogásom, akkor elfogadom, hogy Isten eme nehéz feladatot rótta rám és gyermekemre, mert csak?
Úgy hiszem, lenne más útja is tanítani: a magam fejlődéséhez ugyanis kellenek viszonyítási pontok, de egy ilyen életben, ahol valójában sem a siket-vak-értelmi fogyatékos gyermekem, sem az orvosok vagy az ápolók nem tudnak pozitív visszacsatolást adni a gyermekemmel való foglalatosság „hozadékairól” (hiszen valójában nincs miről), akkor fejlődni sem tudok, csak elfogadni a sorsomat. Ezt a sorselfogadást viszont tényleg gyakorolhatnám más életúttal, más vállalással is. (Arról nem beszélve, hogy anyaként soha nem kérném azt születendő gyermekemtől, hogy így jöjjön a világra csak miattam.)
Jog vagy kötelesség a szülés?
Amikor a harmadik gyermekemet vártuk – tudatos vállalás volt –, sok pénzt kifizettünk azért, hogy megtudjuk, beteg-e. 42 éves voltam, nekem nem játék az ilyesmi. Több okból sem:
- Volt még 2 gyermekem, akiknek egy lehetőség szerint egészséges (mentálisan és testileg is) anyára van szükségük, aki felneveli őket.
- Az integritást, inklúziót nem feltétlenül akartam családon belül megtanítani nekik, arra születésüktől fogva amúgy is érzékenyítem őket.
Igen, vállalom, ha Leon súlyosan beteg lett volna, nem született volna meg: miatta, a gyerekek miatt és miattam sem. És akkor jöhet a tipikus kérdés:
Jogom van eldönteni, hogy megszülöm-e a gyermekemet?
Nézzük végig: A gyermeknek joga van ahhoz, hogy élhető életet éljen, hogy méltóságteljes életet éljen, hogy szabadságban nőjön fel stb. De joga vagy kötelessége-e megszületni?
- Ha joga van megszületni, akkor én bűnös vagyok, mert élk az abortusz lehetőségével? Én, az anya, akinek jogom van szülni, de nem kötelességem?
- Ha kötelességem lenne, de meddő lennék, akkor büntetést kapok?
- Ha kötelességem és elvetetem a gyermekemet, szintén?
De gondolkodjunk tovább:
Kötelesség-e megszületni?
- Ha a gyermeknek kötelessége megszületni, akkor nincs sok választás, az anya segít neki ebben, nehogy „büntetést kapjon” a kicsi. Segít, hiszen jogában áll, de nem kötelessége. Ebben az esetben egy önfeláldozásról van szó.
- Ha a gyermeknek kötelessége megszületni, és az anyának is kötelessége szülni, akkor tiszta út, nincs vita, nincs abortusz, világra jön a baba, ha akarják, ha nem.
Nekem már csak az a kérdés marad, hogy hol van mindez leírva?
Ki dönti el és milyen alapon, hogy jogom vagy kötelességem-e szülni, és ugyanezt a babára vonatkoztatva, joga vagy kötelessége-e megszületni?
Erre jön az egyetlen lehetséges válasz: Isten.
Mit mond Isten: abortusz vagy sem?
Ami megint túl sok kérdést felvet ahhoz, hogy ezt a problémát valaha is orvosolni tudjuk:
- Ha istenhívő vagyok és az én Istenem megengedi az abortuszt, akkor nem vagyok bűnös, ha elvetetem a gyermekemet.
- Ha istenhívő vagyok, és az én Istenem nem engedi meg az abortuszt, akkor megszülöm a kicsit.
De ha nem vagyok istenhívő, akkor ki mondja meg, hogy mi a helyes? Megmondhatom én? Jogom van megválasztani az utamat?
Emlékszel, a gyermeknek joga van ahhoz, hogy élhető életet éljen, hogy méltóságteljes életet éljen, hogy szabadságban nőjön fel stb. Ez a gyermek valaha én voltam. Jogom van felnőttként ugyanezekhez? Jogom van dönteni az életemről? Hol a határ?
Mikortól számít embernek az ember?
De menjünk még tovább: Mikortól számít embernek az ember? Zigóta korától vagy magzati korától, esetleg megszületésétől? Mikortól van benne lélek, amely emberré teszi? Vagy az emberi léthez nem kell lélek? Akkor mi kell hozzá?
Gondolkodás, azaz szellem, hajtóerő, azaz lélek, vagy csak a test, vagy mindez együtt?
Kismillió olyan kérdés, amelyet senki sem tud megválaszolni. Senki. Sem te, sem én. Legfeljebb az az Isten, aki vagy van, vagy nincs, akiben vagy hiszünk, vagy nem, de aki mindig a végső pontja mindannak, amit nem tudunk megmagyarázni.
Érzed az egésznek a faramuciságát?
Ha van hitem, van válaszom is az abortuszra.
Ha nincs hitem, akkor döntési lehetőségem van. Legalábbis itthon, Magyarországon, ahol eldönthetem, megtartom-e a gyermekemet, ahol eldönthetem, milyen életet akarok élni.
Én vagyok a felnőtt, én döntök a gyermek helyett 18 éves koráig, hiszen minden fontos papírt alá kell írnom, amíg a törvények szerint ő maga nem „döntésképes”.
És döntésképes-e egy magzat?
Az emberi törvények szerint nem. És máris kérdezheted, vajon vonatkoznak-e rá egyáltalán törvények?
„A Ptk. (2013. évi V. tv.) 2:2 paragrafusa szerint a magzat a fogamzás időpontjától kezdve jogképes, sőt az öröklési jog gyakorlatilag gyermeki státuszba helyezi a magzatot (pl. gyámot rendelhetnek ki számára); · az európai általános gyakorlattal megegyezően az abortusz Magyarországon sem korlátlan, a jogszabályellenesen végzett terhességmegszakítás a Btk. (2012. évi C. tv.) 163. paragrafusa szerint bűncselekmény. De „a 64/1991. (XII. 17.) határozatában megerősítette a magzat jogalanyiságát, kijelentve, hogy: · a magzati élet alkotmányos védelem alatt áll; · nem hagyható figyelmen kívül a nők önrendelkezési joga sem; · ezért az abortusz nem tiltható, de indok hiányában nem megengedhető.” (Forrás itt.)
(Az más kérdés, hogy ha pénzről van szó, pl. a babaváró hitelről, akkor a magzat csak 12. hetes korától számít gyermeknek.)
Szabad akarat
Szóval igen, lehet mutogatni 28 hetesen koraszülött és megmentett babákat, lehet mutogatni szörnyszülötteket is, lehet mutogatni fogyatékkal, ám teljes életet élőket, lehet mutogatni boldog és boldogtalan családokat, de kérlek, ne tegyétek.
Van, aki azt mondja, ne mászkáljatok mások méhében. Én azt mondom, tájékozódjunk, gondolkozzunk, gyakoroljuk az elfogadást, és lehetőleg hagyjunk mindenkit a hite szerint élni. Talán Isten is ezt tenné a szabad akarat nevében.