Olgi szebb, mint ahogy képzeltem, vagy ahogy a fotókon mutatja magát. Bár minden tiszteletem a fényképészeké, és le is borulok a csodálatos fotók előtt, van, amit nem lehet visszaadni. Az a mosoly és kisugárzás, az a kedvesség, amellyel Békéssy Olga, a Női váltó alapító-főszerkesztője megnyitotta a saját karrierváltó fesztiválját, megragadhatatlan.

Ez életem első, nem az ivásról és nem a koncertekről szóló fesztiválja. Bevallom, kisebb sokkot kaptam az elején, mert ennyi nőt együtt és egyszerre még sosem láttam. Aki ismer, az tudja, hogy nem is igen kívántam soha. Viszont a programok és az a feltételezhető tudásmennyiség, amellyel innen távozni lehet, nagyon erősen vonzott.

A hivatalos részletek

Már az első előadásban sem csalatkoztam, azt viszont sajnálom, hogy nem tudtam mindegyiken ott lenni. A karrierváltó workshopok és a különböző kerekasztal-beszélgetések ugyanis párhuzamosan futottak, ezért az első perceket a szelektálással kezdtem: programfüzet elő, karikázgatás, kihúzogatás után összeállt a saját menetrendem, amellyel el is voltam este 17:00 óráig mindössze egyórás szünettel.

A fesztivál célja az volt, hogy azoknak a nőknek, akik váltásban gondolkoznak, vagy már rá is léptek erre az útra, adjon egy ívet. Nem a tutira befutó tanácsot, hanem egy tervfolyamatot, egy átlátható és logikusan felépülő hidat a jelenlegi életük, karrierjük és a céljaik, a vágyott munkájuk közé.

Mert ez egy nagyon lényeges elem: csak akkor vállalkozz és csak arra, ha a vágyott munkádat fogod végezni. Találd meg magadban azt a szerelemmelót, amelyért képes vagy akár 3 évig is gürcölni a rendes melód mellett.

Az első pofon

Ezen jól el is gondolkoztam: vajon a helyemen vagyok-e azzal, hogy mintegy 20 év után lecseréltem a pedagóguspályát a szövegírásra. Vajon a helyemen vagyok-e azzal, hogy nem emberek között, hanem itthonról, egyedül dolgozom. Vajon a helyemen vagyok-e úgy, hogy háromgyerekes anyát, háziasszonyt és vállalkozónőt játszom egyszerre, ami egyre nehezebben megy.

Ez utóbbi felismerés volt a fesztiválon az első pofon, amelyet saját magamtól kaptam: mert kudarcnak élem meg a jelenlegi hármas helyzetemet, amelynek négyesnek kellene lennie. A negyedik szerep ugyanis a feleség szerepe, amely teljesen háttérbe szorult.

És akkor jöhetnék a 24 órával, amelybe semmi nem fér bele, de nálam ez nem áll. Van egy klassz saját rendszerem, a szerint dolgozom, az teszi lehetővé, hogy jusson idő a gyerekekre, a háztartásra, sőt akár néha filmnézésre, gondolkozásra, fotózásra is. Valami mégsem kóser.

Akasztják a hóhért

Míg ilyeneken agyaltam, jött is a következő előadás, aztán pedig maga Olgi, aki lecsapott rám. Akasztják a hóhért, gondoltam, mikor megjelent Balla Györgyivel, hogy adjak neki interjút, mert az én életem és változásaim pont passzolnak a Női Karrierváltó Fesztivál tematikájához, meg amúgy is.

Nagy levegő, mosoly, beszélgetés. Jólesett. De igazán az, hogy a kötelező kérdés-felelek után fordítottam a meneten, és én faggattam Györgyit. Mert jó volt beszélgetni egy tapasztalt újságíróval, mert jó volt megismerni valakit, akinek eddig csak az írásaival találkoztam.

Első találkozásom Rácz Zsuzsával

Utána rohantam is egy workshopra, ahová mindenképp be akartam jutni. Rácz Zsuzsa, az Állítsátok meg Terézanyut! könyv írónője a saját story coachingjába vezette be a résztvevőket, én pedig mindenképp tanulni akartam tőle. Egyrészt magam is Terézanyu lehetek azóta, hogy két éve indultam a pályázatán, másrészt tudom, messze vagyok még attól, hogy az írás minden területén otthonosan mozoghassak (annyi van, mint a fene).

Szóval be akartam jutni hozzá, és nagyon jólesett a lelkemnek, hogy bemutatkozáskor tudta, ki vagyok. Sőt úgy mutatott be a többieknek, hogy bele is pirultam.

A második pofon

A workshopján jött azonban a második pofon. Kaptunk egy írásos feladatot. Nagyon szeretem az ilyesmit, élveztem is minden percét, és elsőre elégedett is voltam azzal, amit alkottam. De ahogy a többiek olvasták fel a sajátjukat, egyre inkább szállt el az önbizalmam. Voltak igazán kerek szösszenetek, és bennem csak az zakatolt, hogy de hát ők nem is írók, nem is ezzel foglalkoznak, mégis csodajó sztorikat szültek meg. Én viszont ebből élek, és messze nem látszik a különbség. Vajon valóban van nekem jogom pénzt kérni a munkámért? Vajon valóban tudok úgy írni, hogy az érdemes legyen bármikor is közlésre? Vajon valóban mondhatom magam kommunikációs tanácsadónak?

El is határoztam, hogy nem olvasom fel a saját alkotásomat, amelyet 10 perc alatt kellett összehozni. De akkor Zsuzsa megkérdezte, ki az, aki a legjobban fél attól, hogy megmutassa az írását. Aztán újra megkérdezte, majd még egyszer. Végül én is jelentkeztem. Féltem, mert ez nekem valahol egy szakmai megmérettetés is volt, függetlenül attól, hogy a feladat egyáltalán nem erről szólt.

Újabb nagy levegőt vettem, és felolvastam az ananászos történetemet, mert nekem egy olyan „bizbasz” jutott ihletet adó tárgynak. A résztvevők többször felnevettek közben, jól szórakoztak rajta, a végén én is kaptam tapsot, Zsuzsa pedig azt mondta, hogy ez így volt komplett egész.

Megnyugodhattam volna, mégis addigra a sírás kerülgetett, mert szembesülnöm kellett a saját félelmeimmel, sőt a régóta hordozott hülyeségeimmel is. Mert ez a kis vicces történet is rólam szólt valahol, automatikusan, gondolkodás nélkül írtam, ahogy szoktam, és megmutatta, hogy az elmúlt 30 évben szinte semmit nem fejlődtem lelkileg.

Palya Bea pörgése

Amint vége lett a workshopnak, menekültem ki a teremből, pedig jó lett volna két szót váltani Varga Mariannal teanagykövettel is – akinek már dolgoztam, és akivel most itt találkoztam először –, de szégyelltem a könnyeimet.

Viszont – hála Istennek – nem volt időm önsajnálatra, befelé fordulásra, mert máris kezdődött egy másik teremben Palya Bea automatikus írásról szóló műhelye, és azt sem akartam kihagyni. Na, Bea feltette a sírásos i-re a pontot. Pedig nem csinált semmi különöset: hihetetlen energiával berobbant a terembe, megtornáztatott bennünket, pár percenként felszólította a bandát, hogy vegyen mély levegőket, aztán pedig beszélt az automatikus írásról és annak ránk gyakorolt hatásáról. Ez olyan, mint nekem a kis videóim, amelyeket nem rakok fel sehová, de amelyekben kibeszélem magam és a gondjaimat. Az automatikus írásnak azonban nemcsak ilyen felszabadítós célja van, tehát lehet, hogy nem ártana magamat rávennem.

Mindenesetre ezen a workshopon is azt vettem észre, hogy leghátulra ülök, hogy örülök, hogy nem jutott nekem pár a feladatokhoz, és amikor ezt Bea kiszúrta, bőszen hangoztatom, hogy ez nekem most pont jó így. Látta rajtam, hogy valami nem stimmel, és békén is hagyott. Pedig mindenki felszabadult, mosolygott, nevetett, Beának lelkesen szót fogadva végezte a gyakorlatokat, csak nekem nem ment megint az, hogy megszólaljak. Sőt valahol mesterkéltnek is tűnt az a sok nő, aki mindent ennyire komolyan vesz, és ennyire belead apait-anyait. Tudom, hogy nem voltak azok, és tudom, hogy sokukat Bea személyisége, nem az automatikus írás lényege vonzott, éppen ezért jött a gondolat, hogy bizony, velem van a baj. Nem tudok felszabadulni.

Bea ölelése

Erre a mesterkéltségre viszont rákérdeztem Beánál, amikor később a büfében véletlenül összefutottunk. Rám nézett, küldött egy hatalmas mosolyt és megszólított, majd megölelt. Nem hagyhatta szó nélkül, amit látott rajtam a workshopján. Kedves volt és gondoskodó. Viszont én visszatereltem rá a szót: megkérdeztem, mindig ilyen energikus-e, illetve hogy mennyi mesterkéltség volt a viselkedésében. Az érdekelt, hogy a katedra, a színpad pörgeti-e ennyire fel – ahogyan egyébként engem is –, vagy folyamatosan 160-nal megy. Mert néha nekem ő nagyon sok minden szerethetőségével együtt. És komolyan válaszolt, hogy vannak nagyon szar napjai, meg letargikus órái, de a munkája valóban kicseréli minden egyes pillanatban. Ha dolgozik, szárnyal.

Még csevegtünk egy kicsit az automatikus írásról, az érzelmi dömpingről, amelyet rajtam látott, de szerencsére nagyon diszkrét volt, és nem akarta minden áron „osztani az észt”. Hálás voltam az empátiájáért.

Extrovertált vagyok? Biztos?

Pedig az ő kurzusának a végén is futva menekültem ki a teremből, holott itt is volt egy ismerős arc, egy kolléga, de imádkoztam, hogy ne vegyen észre. Nem tudom megmagyarázni az okát. Nálam nagyon gyakran előfordul, hogy nem akarok ismerőssel összefutni, nem akarok felszínesen csevegni, de nem felszínesen sem. Egyre többször egyedül akarok lenni. Ahogy pedig telt a nap, még inkább. Mert borzasztóan zavart, hogy extrovertált létemre ilyen vagyok.  

A teraszon kávézva azon gondolkodtam, mikor tűnt el belőlem az a kislány, aki állandóan szerepelni vágyott, aki állandóan szerepelt is, és aki soha nem tudta befogni a száját. Próbáltam felgöngyölíteni az elmúlt 44 évemet, és bár vannak ötleteim, hogy melyek lehettek nálam ezek a negatív mérföldkövek, azt hiszem, ez pszichológus segítsége nélkül nem fog menni. De túl sokat nem agyalhattam, mert mennem kellett az újabb pofonért: kezdődött a Terézanyu díjátadó.

A harmadik pofon

Mivel tudtam, hogy ez nem elsősorban irodalmi díj, hanem magukat az élettörténeteket és az a mögött megbújó emberi erőt díjazzák, nem számítottam semmire. Aztán mégis azt kellett észrevennem magamon, hogy csalódott vagyok. És tudod, miért? A számok miatt. Mert én azt hittem, hogy csak 10 döntős van, és mivel csak a döntősöket hívták a gálára, így is kalkuláltam. Tudod, amikor egymás után adják át a díjakat, de a te neved még nem hangzott el, ugyanakkor azzal is tisztában vagy (tényleg), hogy nem olyat írtál, amely elsőrangú lenne.

És akkor elkezdesz izgulni, hogy talán mégis, és elképzeled, hogy mit fogsz mondani, ha kihívnak, aztán persze nem hívnak ki. Valahol ez jó, hiszen a nyertesek valóban klassz alkotásokkal, de nagyon keserves és szomorú történetekkel érkeztek. Tehát nagyon örülnöm kell, hogy nem lettem díjazott, mert ez azt is jelenti, hogy az én életem nem olyan borzasztó, mint sajnos sokaknak. (Sőt egyáltalán nem borzasztó, amiért minden nap hálát is adok.)

Magam miatt voltam csalódott. Amiatt, hogy tudtam, csak 30 percet fordítottam a pályázat megírására. Amiatt, hogy tudtam, csak azért adtam be az utolsó előtti napon, mert Rácz Zsuzsa megkérte a Terézanyukat, hogy írjanak nyugodtan már csak az írás öröméért is. Amiatt, mert tudtam, hogy bár jót írtam, megmaradtam a davidás vonalon, amely inkább szórakoztató, mintsem szívbe markoló, tehát nem lesz kiemelt díjas, mert a Terézanyu másról szól.

A Terézanyu közössége olyan nőknek segít, akik a világ legrosszabb dolgain mentek már keresztül az abúzustól az öngyilkosságon át a rákig. És nagyon megérdemlik, hogy legyen egy közeg, ahol segítséget, támogatást kaphatnak. S ha még emellett gyönyörűen meg is írják (és felvállalják!) a történeteiket, az tényleg díjakat érdemel.

És mivel mindezt tudtam, tök logikus, hogy nem kerültem be az első 10-be. Csalódtam magamban, hogy csalódott voltam. Érted?

Sírás, Böbe satöbbi

Ráadásul mivel az egész délutánom a visszafojtott sírásról szólt, a díjátadón – a történetek hallgatása és a magam szapulása közben – el is tört valamelyest a mécses. Aztán megint csak azt vettem észre, hogy átveszem az oklevelemet és a nagy csoportképnél elbújtam leghátulra. Szerintem nem is látszom. Gyorsan adtam még két puszit Böbének, a korrektoromnak, akivel viszont tényleg nagyon akartam találkozni. Ezen a napon sikerült először, és ő volt az, aki ismeretlen ismerősként egy kis mentsvárat jelentett nekem. Ha nincs, valószínűleg nem tudom végigcsinálni a napot. De volt, és szerencsére beszélgetni is akart velem, én pedig nem menekültem el tőle. Ahhoz túlságosan is megkedveltem. Tudtán kívül terelte el a hülye gondolataimat magamról, amelyet ezúton is köszönök neki.

A nap végi borkóstolásra már nem maradtam, mert így is 12 órát voltam távol a családomtól, amire még így nem volt példa. Siettem haza, hogy legyen vacsora az asztalon, hogy elmesélhessék, kivel mi történt aznap, hogy megölelhessem őket. Azt gondoltam, hogy az otthoni légkör megszabadít majd a bennem kavargó gondolatoktól, érzésektől. Ehelyett fél nyolckor kidőltem és álomba sírtam magam.

Még most sem voltam hajlandó végigelemezni, hogy mi is történt velem a Női Karrierváltó Fesztiválon, csak azt, hogy valami igen. Talán majd egyszer lesz kedvem hozzá. Most inkább dolgozom tovább.

(Na, Olgi, ez sem olyan cikk lett, mint amilyet szerettél volna.)