Mert hogy megváltozik, az fix. Induljunk ki abból, hogy az átlag nő szereti az anyaságot, szereti a gyermekét, gyermekeit. Mert ez sajnos nem alap, bár nem tudom, milyen lehet nem odáig lenni értük. Viszont nem ítélkezem, nincs jogom hozzá, mindenkinek megvan a maga keresztje. Van, akinek ez. Én azonban imádom az enyémeket, még ha néha könyörgök is, hogy váljanak köddé.
Perpillanat egyik sincs körülöttem, és ez a mennyei érzés teljesen átjár. Gonosz vagyok? Nem. Önző vagyok? Nem. Csak megváltoztam, mert az elsődleges anyaszerep mögül kezd előbújni az ember, a nő. És ez így természetes.
Az anyaság kettős
Felemás világ, amely során minden mélységet és magasságot megjárunk. A Mit kell egy anyának éreznie cikkben éppen erről írtam. Arról a kettősségről, amely szétfeszít(het) bennünket. Az anyaság és a saját természetünk vívódásáról. (Bocs, hogy nem rendesen megszerkesztett a cikk, a honlapköltözés után még nem futotta rá az időmből.)
Mert az én természetem rendesen harcol a szerepeknek való megfelelési kényszer miatt. Ez a kényszer belülről jön, mert jó anya akarok lenni, de nem akarom elveszíteni magamat sem. A változás viszont, amelyet az anyasággal megélünk, éppen ennek a veszélyével fenyeget. Főleg, ha hajlamosak vagyunk mártíranyát játszani. (Erről itt írtam.)
Tudom, hogy nem kell mindenáron így lennie, és a változás sem feltétlenül rossz, de végig kell gondolnunk, hogyan tudjuk ezt megélni.
Mi változik az anyasággal?
A fókusz biztosan. A valamikori lány, nő felelős személy lesz. Az addigi bohémnak is mondható élete, a saját világa feletti kizárólagos rendelkezése megszűnik. A főszerepet a gyerek veszi át. Egy új élet, amely egyedül nem boldogul. Ez az alap.
A felelősség, amelyet ilyenkor felvállalunk, nagy teher:
- folyamatos aggódás,
- állandó stressz,
- néha szívfájdalom és – mondjuk ki –
- kényszer is.
A nap 24 órájában felelősen cselekedni, viselkedni, példát mutatni és nevelni, megerőltető. Ez a kemény helyzet pedig a nőt is keményebbé teszi. Eltűnik a báj, jön helyette az érettség és a ráncok.
Az érett nő vonzó
Mi ugyan nem ezt látjuk, de az érettség szerethető. Mert ezzel együttjár egyfajta bölcsesség is, amelyet a kívülállók látnak, éreznek és szeretnek. Persze ezt a bölcsességet ne tévesszük össze a “mindent jobban tudok”-nál, és semmiképp se éljünk vele vissza. Én nem mondom meg neked, hogyan neveld a gyermekeidet, mit csinálj velük, és nem teszem fel az életemet egy babatermékre sem. Te tökéletesen érzed, és tudod, hogy mi lesz neked, nektek jó. Csak hallgatnod kell magadra. Mert az anyaságra az a jellemző, hogy elnyomja benned a nőt – a fentiek miatt –, és előhozza az ősi tudást.
De mi van, ha a nő vissza akar jönni?
Gond és szétesés. Kétségek és vágyódások. Vagy nagyon szimplán mondva, elkezdünk nosztalgiázni. Arra gondolunk, hogy milyen jó volt, amikor még gyermektelenek voltunk. Ugyanakkor már el sem tudjuk képzelni, milyen lenne nélkülük az életünk. Ilyenkor van az, hogy alig várjuk, hogy felnőjenek, utána meg azon sírunk, hogy meg is tették. Verjük a fejünket a falba, hogy az életünk egy bezárt térben zajlik évekig, de már nem tudunk emberek közé se menni.
Mert a másik nagy változás a szocializációs folyamataink visszafordulása.
Miért nehéz egy anyának újra emberek között?
Magamról beszélek. Az anyaság annyira bezár a négy fal és a környező utcák közé, hogy már nem tudok kimozdulni. A melegítős, játszóruhás anya külön világ:
- Fél attól, hogy újra megmutassa magát.
- Nem tudja, tud-e még normálisan kommunikálni, hiszen évekig csak gyereknyelven nyilvánult meg.
- Nem tudja, emberi-e még a külseje, hiszen a fókuszeltolódás miatt már csak torzan (és torznak) látja magát.
- Elfelejtette, milyen érzés felnőttek között, társaságban lenni,
- és nem tudja, hogyan illik viselkedni a külvilágban.
Sokkal nagyobb biztonság otthon maradni, és az anyaszerepben – amelytől annak idején szintén így rettegett – lubickolni, mert az most már megbízhatóbb légkör. Tudod, az a tipikus komfortzóna.
Érdekes, nem? Amiben annak idején jó volt, attól most tartunk. Pedig szerintem csak arról van szó, hogy félünk a bennünk lezajlott változás megmutatásától a testünk átalakulása, a gondolataink megváltozása, az értékrendünk megtisztulása miatt.
Van, akinek ez nem okoz problémát. De hiszem, hogy csak azért, mert az anyaság elejétől volt ahhoz segítsége (meg jó adag vagányság is benne), hogy ne szakadjon el a társadalomtól. Magyarul, továbbra is rendszeresen találkozott a barátaival, ment koncertekre, élte az életét.
A nő visszatér?
Én ezt nem mertem (és nem tudtam) megtenni. Sajnálom is egy picit, és nincsen de, amely után az jöhetne, hogy a gyerekeknek ez így volt jó. Hiszem, hogy lehetett volna másképp is, pörgősebben, még tartalmasabban. Mert akkor most nem okozna gondot, hogy találkozzak a barátnőmmel, aki hónapok óta hív. Akkor nem választanám az online életet, amelyben nyugodtabban tudok mozogni és nem kell a mostani önmagamat felvállalni. Pedig nem lettem rosszabb, nem lettem csúnyább, nem lettem butább, csak eltávolodtam a külvilágtól.
Tudom, hogy újra visszatérek majd az életbe, de azt is tudom, hogy ez az elején nagyon kemény lesz. Most még jobb a kertben, ahol időt lophatok magamnak, hogy megtaláljam azt az embert, aki elő akar belőlem bújni. Aztán megismertetem a mostani érettebb, felelősebb gondolkozású anyával, és igyekszem összebarátkoztatni őket.
Nincs minden veszve
De hogy ne dőljünk a kardunkba itt a végén, még egy alapvető változásról szót ejtenék: a meghülyülésről. Nem a demenciára gondolok, hanem az újra gyermekké válásra. Mert egy anya bizony a ráncok ellenére is visszafiatalodik a gyermekeihez, ebből kifolyólag pedig rendszerint hülyét csinál magából: fára mászik, jelmezbe bújik, tótágast áll, és kipróbál minden más finomságot. Engem sok dologra rávettek már a gyermekeim, és a Kicsi még többre fog az idő haladtával. Jelenleg azonban megelégszem azzal, hogy minden nap repülő vagy buszpályaudvar vagyok.
Te hol tartasz most?
