Nagyon rossz irányba tartunk. Nagyon rosszba. Mondom úgy, hogy – pozitív gondolkodással – most vagyok az életem B-oldalának legelején. Azt látom, hogy megyünk, taposunk, törtetünk, acsarkodunk, pletykálunk, és mindenekelőtt önzők vagyunk. Hiába olvasunk látszólagos nagy összefogásokról, hiába látunk „egy mindenkiért, mindenki egyért”-eket, ezek mind-mind három napos csodák. És mindez azért van így, mert elfelejtettük, hogy önálló személyiségek vagyunk.

Mit szól a szomszéd?

Tanár vagyok, tanárnak születtem. Már 2 éves koromban is azt magyaráztam a járdánkon lévő csigának, hogy hogyan és merre haladjon, ha nem akarja, hogy a tesóm véletlenül rálépjen. Ugyanígy igyekeztem elsős koromban segíteni Bélának, aki a vízilovat mindig zizilónak olvasta. Akkoriban még nem tudtam, hogy van mindenféle „disz” a világban, csak azt láttam, hogy minden és mindenki különböző, érdekes.

Valamivel később viszont az tűnt fel, hogy ez a sok más ember egyre egyformább, és mindenki ugyanúgy kezd gondolkodni: pénzben, más anyagi javakban, külsőségekben. Hogy sokkal fontosabb az embereknek, mit gondol majd a szomszéd, hogy megszólja-e a falu, mint hogy járná a maga útját, és cselekedné a lehető legjobbat. Valahol értem, mert ami nekem jó, az neked nem biztos, hogy az. De pont itt lép be a tanítás, pontosabban a nevelés szerepe. A személyiségközpontúé.

Elfelejtettünk tanítani

Az egész életünknek ez a mozgató rugója. Onnantól kezdve, hogy megszületünk, egészen a halálunkig, sőt még azon is túl, elvileg nevelve vagyunk és magunk is okítunk. Csak nem mindegy, hogy hogy. Mindeközben pedig előszeretettel használjuk azt a kifejezést, hogy neveletlen, de soha nem gondolunk bele abba, hogy mindennek ellenére mi is azok vagyunk. Mert a nevelés, a tanítás, de az oktatás is elment egy olyan irányba, ahol minden számít, csak a lényeg nem. Az pedig épp Te lennél. Az ember, és ami ezzel jár.

Tanár vagyok. Tanárnak születtem. Gimisként már többeket tanítottam, és mindig valamilyen adott könyvet vettem elő szamárvezetőnek. Pályakezdőként is kapaszkodtam az írott tudományba, a rögzült szabályrendszerekbe, mert úgy volt könnyebb nem elveszni. Mégis mindig letértem az útról, mert a fogadóoldal, a diákok, a Bélák, a csigák mást akartak. Pontosabban máshogy akarták azt, amit én is: a tudást megszerezni. Nem az adott tantárgyét, hanem minden tudást, amit csak birtokolhatnak. Nem kell nagy dolgokra gondolnod, „csak” a boldogulás képességére és az élet más egyéb nagy kérdéseire.

Gondolkodj személyiségekben!

Vettem hát egy nagy levegőt, és fordítottam magamon. Onnantól kezdve úgy tanítottam, ahogyan belőlem jött: a másik irányból, a tanítványok felől.

Csak azt néztem, hogy milyen

• a személyiségük,
• a képességük,
• a pillanatnyi hangulatuk,
• a hátterük, és hogy
• milyen vágyaik, céljaik vannak.

Rájuk szabtam a tananyagot és nem rájuk erőltettem a konfekciót. És a világ kinyílt. Nekem is és nekik is.

De az emberek zöme nem akar „ruhatárat” cserélni, mert lusta, mert könnyebb egy kész szabályrendszerben, felfogásban leledzeni, mint felvállalni saját magát.

Hovát tűntek a lázadó kamaszok?

Az élet megtör mindenkit. A sok-sok lázadó kamaszból a sorba beálló felnőtt lesz, s aki mégsem így tesz, azt a korábbi rebellisek kinézik. Pedig ha megmaradna az a lelkesedés bennünk, amely fiatalon fűtött, sokkal szebb világban élnénk.

Te hányszor mosolyogtál már magadban a fiatalokon, mondván, ó, ez az ifjúkori szenvedély ismerős, de majd elmúlik. Hányszor bólogattál okosan, hogy persze, persze, ezt ismerem, de sokat nem tudsz még a világról…

Milyen világról? Arról, amelyikben élünk? Ahol az emberi gyarlóság viszi a prímet? Arról a világról, amelyikbe belekényszeríted a saját gyermekeidet is? Igen, azt teszed, mert úgy neveled őket.

Ne stresszelj senkit!

Stresszelsz, hogy hogy fog továbbtanulni. Stresszelsz, hogy bejut-e az egyetemre. Stresszelsz, hogy nem olyanok a jegyei, mint amilyeneknek a boldoguláshoz lenniük kellene. S ami még rosszabb, őt is ezzel stresszeled. Ahelyett, hogy fordítanál az egészen egyet, és megálljt parancsolnál magadnak. Sőt, továbbmegyek. Ahelyett, hogy végre meglátnád a gyermekedben, hogy ki ő valójában. Tudod, a személyiségét, a képességeit, a mozgatórugóit. Hogy ez nehéz? Nem. Csak elfelejtettük így nézni a világot. Elfelejtettünk így nézni saját magunkra is.

Benne vagyunk a malomban, és eszünkbe sem jut, hogy annak a malomnak van ajtaja is, és még be sincs lakatolva.

Te mit engedsz meg a gyerekeidnek?

Anya is vagyok. Van három gyermekem. És fáj a szívem értük, mert én nem azt a képet mutatom nekik, amelyet mindenki más. Mert én nem akarom, hogy ugyanolyanok legyenek, mint mindenki. Én nem hajtom őket a tanulással, és nem járatom egyiket sem extra különórákra. Hagyom, hogy a 12 éves lányom feketében járjon és Mangát rajzolgasson, és hagyom, hogy a fiam suli után kidögöljön. Hagyom, hogy a legkisebbem még jó sokáig meglássa azt, amit már én is csak alig, hogy vannak még csigák, akik tanításra szorulnak, és diszes Bélák, akiknek öröm segíteni.

Ti mit hagytok a gyerekeknek? Mit engedtek meg magatoknak? Mert ha ti is beálltok a sorba, akkor egy egy irányba menetelő faj leszünk, amelyik szépen belemasíroz a vesztébe: a tökéletes megszűnésbe. És ez nem az a Nihil. Ez a személyiségé. 

Mi lenne, ha mindenkit a saját képességeinek, készségeinek, személyiségének megfelelően nevelnénk és tanítanánk? Talán meglátnánk, hogy az összes Béla csodás dolgokra képes. Ezekből a csodás dolgokból pedig mindannyian profitálhatunk:

• Nem pénzt, hanem mosolyt.
• Nem vagyonokat, hanem örömöt.
• Nem kacsalábon forgó palotát, hanem büszkeséget.

Kacsalábon forgó mosoly

Gyerek is vagyok. A szüleimé. Édesapámat csak egyszer láttam könnyezni, amikor amiatt panaszkodott, hogy bennünket nem erre a világra neveltek. Hogy nem tanították meg nekünk, miként kell törtetni, acsarkodni és a saját magunk hasznát lesni. Tényleg szomorú volt, mert azt látta, hogy a nevelési elvei a 21. században nem a javunkat szolgálják, hanem a hátrányunkká válnak. De jelentem, ebben az egyben nincs igaza. Mert mindenki a maga szerencséjének a kovácsa, és én az otthonról hozott dolgokkal igenis jól sáfárkodom:

• Nincs sok pénzem, de tudok mosolyogni.
• Nincs kacsalábon forgó palotám sem, de nyíltan bárki szemébe tudok nézni.
• Nem én vagyok a csúcsok csúcsa, de nélkülözhetetlen vagyok a gyerekeimnek.

Hogy vannak hibáim? Dögivel. Azt hiszem, a családom hosszú percekig tudná sorolni. De ott van még az a bizonyos B-oldal az életemből, hogy szépen tanuljak belőlük. Hogy megtanítsam magam arra, amire csak lehet.

Végtére is tanár vagyok. Csak már rendszeren kívüli.

Fordíts magadon!

Popper Péter mondta egyszer egy előadásán: „Ha meghalok, odaát nem azt fogják kérdezni, hogy miért nem úgy éltem, mint Aquinói Szent Tamás, hanem miért nem úgy, mint Popper Péter.”

Fordítsunk hát végre tényleg magunkon, és kezdjünk máshogy gondolkodni:

• A tanári pályán váltsatok tanulóközpontú, személyiségalapú oktatásra,
• a gyermeknevelésben személyiségalapú szemléletre,
• munkaadóként személyiségalapú feladatkiosztásra,
• a mindennapokban a személyiség- és nem a külsőségek irányította kapcsolatokra.

Nem olyan bonyolult ez, mint amilyennek tűnik.

Mondjunk nemet a rossz iránynak, és fordítsuk meg a világot. Vissza az emberi oldalra. Az igazira.

Ezért teszem be ide a saját önfelvállalásomat. Talán neked is segít.