Na, az van, hogy megöregedtem. Nagyon. Nem külsőre (bár úgy is), sokkal inkább belül. Tiszta májusi eső vagyok, annyit bőgök. Csak én nem hogy aranyat, így egy fabatkát sem érek.

Lassan tilos elmennem a gyermekeim bemutatóira is! Tök mindegy, hogy szavalóverseny, színjátszós előadás, karatebemutató, vagy osztálykirándulás előtti búcsúzkodásról van-e éppen szó, Anya szeme elhomályosodik, aztán hullajtja a könnycseppeket, mint a záporeső. Kezd egyre kellemetlenebbül érinteni. Mert az tényleg nem normális, hogy már a gyermekeim látványától is elérzékenyülök.

Anya csak bőg

Mindig is sírós fajta voltam (kivéve a sportsérüléseket, mert valahogy a pályán sosem bőgtem, hiába kaptam akkorákat, hogy csillagokat láttam). Már gyerekként is elpityeredtem egy romantikusabb filmen, a “Fekete fülü fehér Bimmen“, de még a “Két Lotti” bizonyos jeleneteinek olvasásakor is. Bár, ha arra gondolok, hogy kicsiként nekem a “Piroska és a farkas” is tiszta horror volt, a “7 kecskegida” igazi triller, és szétizgultam magam a “Hófehérkén” is, talán nem is olyan meglepő.

De itt vagyok mindjárt 44 évesen, és azt csinálom, amit a nagymamám anno nyolcvannal, vagy az anyukám hetven fölött sem. Mert én akkor is bőgök, ha otthonról visszautazunk, míg anyum szemében semmilyen könnycsepp sincs. Nem az lenne a normális, hogy ő sírjon, mert az egyik pici lányát megint nem látja egy darabig? Erre én itatom az egereket az autóban, és a gyermekeim minden alkalommal lesnek, hogy vajon most sem marad-e el a „jaj, már megint elszakadok az otthoniaktól” – bánateső. Aztán meg röhögnek.

Szóval két lehetőség van:

• vagy tényleg brutális módon megöregedtem, és nem negyven, hanem nyolcvan fölött járok, vagy
• egyszerűen túlérzékeny vagyok, ahogy a multis főnököm mindig is mondta.

Egy multis karrier vége

Az más kérdés, hogy ott lehetett is az ember túlérzékeny, hiszen a tudását, a lojalitását és a pozitív hozzáállását rendszeresen jogtalanul (vagy ahogy a párom mondaná jogalap nélkül) degradálták. Talán nem meséltem még, mi is történt velem a multinál, és miért is kellett eljönnöm. Most megteszem.

Ha régóta olvasod a davidát, akkor tudod, hogy pánikbetegséggel küzdöttem, meg diagnosztizáltak már nálam középsúlyos depressziót is, sőt kórházban is voltam idegkimerültséggel még egy korábbi melós korszakomban. Nos, a multinàl ezek a gondok szépen fokozatosan erősödtek. (Tud erősödni egy gond?)

Odáig jutottam, hogy feltétlenül pihenésre, szabira, vagy legalább valamilyen gyógyszerre volt szükségem, hogy kilábaljak a rohamaimból. A főnökömmel meg is beszéltem, ő meg is értett, és be is terveztük(!), hogy mikor veszek ki hosszabb kezelési szabadságot, ergo táppénzt. (Bizony, itt csak úgy beteg sem lehetsz. Tervezd be az életedbe, hogy mikor dobod fel a talpad…)

Aztán a munkák miatt arra kért, hogy toljam el. Megtettem. Aztán arra, hogy még egy kicsit toljam ki ezeket a vizsgálati időpontokat. Újra megtettem, de addigra már egyre többször volt rohamom, és nagyon kimerült voltam.

Szingli anyukaként nyomtam az „állandóan elérhetőnek kell lenni” – melót két gyerekkel, albérletben. Amikor már végképp nem bírtam tovább, egyszerűen bent, a munkahelyemen lettem rosszul. Nem vártam egy percet sem, és okulva a korábbi kórházasdiból, elmentem dokihoz. Ő nem 3 hetet, de kapásból 3 hónapot javasolt pihenésnek, regenerálódásnak. A főnököm viszont ezt nem várta meg, és 2 hét után kirúgott.

Betegnek lenni egyenlő a kirúgással?

Mindezt megtehette, mert bár táppénzen voltam, ő okosan nem fogadta el a dokis papírokat, és úgy intézte – megjegyzem, ez a része legalább normális volt –, mintha ebben az időben is dolgoztam volna. Egy hülye indokkal hivatott be a betegszabimról a céghez („adjam át a gépemet, mert az engem ideiglenesen helyettesítőnek kellene… khmmm…”), majd felajánlotta a közös megegyezést, amit én nagy lelkesen el is fogadtam. Ennek több oka volt:

• Már fél évvel azelőtt tudtam, hogy ki akarok szállni.
• Sokkal jobban jártam anyagilag, mintha én mondok fel.
• Elegem volt a multis világból, amely ugyan eszméletlen sok tudást adott, de okosan beszippantja, aztán kizsigereli a benne dolgozókat, ha azok nincsenek magas pozícióban (de még talán akkor is).

Ennek már több mint 4 éve. Egy percig sem bánom, hogy el kellett jönnöm. Amiért viszont eszembe jutott ez az egész, és amiért ezt most megosztom veled, az egy ismerősöm esete.

Mondtam, hogy dolgozni veszélyes…

Ő nem multizik, vállalkozik, ahogy most én is. Viszont túlságosan is, és kórházban kötött ki. Anyuka. Négy gyerekkel. Aztán minap olvastam egy másik vállalkozótársnőmről. Szintén anya. Őt a halálból hozták vissza a napokban. Összeesett az utcán.

A túlhajszoltság komoly veszélyeket hordoz magában, és ehhez – be kell látni – nincs szükség multikra sem. Elég, ha „csak” az élet erre kényszerít. Én már nagyon vigyázok magamra, hiszen azóta született még egy gyermekem. Most azonban újra érzem, hogy túlvállaltam magam.

Nem azért, mert negyven felett szültem (na jó, az sem piskóta), mert annak meg vannak az előnyei is, hanem szigorúan csak munka szempontjából. És ezt sem szándékosan, hanem alapos megfontolás és egy apró félrevezetés – miszerint márciustól nyit a bölcsi – következtében. Logikus volt, hogy tavasszal rendesen elkezdek dolgozni, hogy megcsináljuk a Bt-met, hogy elfogadok több megbízást is, hiszen nem lesz mellettem a Kicsi, kereshetek nyugodtan pénzt. Aha, ahogy azt Móricka elképzeli.

Írjak egy könyvet neked?

A bölcsőde még mindig nem nyitott ki, bár a héten végre megtartják az első szülői értekezletet. (El sem hiszem…) Lesz tehát valamikor fény is az alagút végén, addig pedig totális kiborulás nélkül kell túlélni.

Mert hidd el, vállalkozni csodajó, de ugyanolyan őrület tud lenni, mint az alkalmazotti lét. Annyi „kicsinységgel” megspékelve, hogy itt minden rajtad áll. Itt nincs havi fix, csak ha már eljutottál addig, hogy magától termelődjön valami vissza. Na de a szövegírásnál ez nem olyan egyszerű. Hiszen mi hozna rendszeresen pénzt anélkül, hogy tenni kellene értene? Egy könyv, vagy valami ilyesmi? De ki az, aki manapság könyvet vesz? Te vennél? Te megvennél, mondjuk, egy davidát? Mert ha igen, esküszöm, írok egy humoreszket. Vagyunk hozzá elegen hülyék itt a családban, hogy tudjak honnan ihletet meríteni.

Addig viszont álljon itt a tanulság, mert anélkül nincs értelme egy bejegyzésnek sem (és különben is, sosem írtam még idézhető bullshitet):

Bullshit, de igaz

Vigyázz magadra, mert fontos vagy. Mindegy, hol dolgozol most, ne engedd magad sem kizsigerelni, sem bedarálni. Nincs fontosabb az egészségednél, mert betegen nem sokra mész. Tényleg. Én például tegnap újra aludtam nyolc órát, mert kb. 4 hete a Kicsi is úgy döntött, hogy ideje alvással töltenie az éjszakákat. Csak inni kel fel. Ő így segít nekem. Te hogy segítesz magadnak?