Az őszinteségről akarok írni. Nem olyan nagy szavakkal, hogy őszintének lenni a világ legnehezebb dolga, meg hogy mennyire fontos ez az egész, hanem tényleg sallangmentesen, ahogy kijön. Én szinte az egész életemet végighazudtam magamnak, és hiszem, hogy az embereknek csak nagyon kicsi százaléka tud őszinte lenni saját magához.
Mert az őszinteség nem egy felszínes dolog, és nem megy egyik percről a másikra. Akár sok-sok álmatlan éjszaka, rengeteg végigizzadt torna, számtalan tönkrement kapcsolat és ki tudja még, mennyi más behatás kell ahhoz, hogy eljussunk a saját igazunkig: addig, hogy ki és milyenek is vagyunk valójában.
Több oldal, több ember
Én még mindig nem tudom. Az egész eddigi „pályafutásomat” az határozta meg, hogy másnak akartam megfelelni. Nem kényszerből, nem „direktből”, hanem alapból. Mert ilyen a természetem. De ma épp az jutott eszembe, hogy vajon tényleg ilyen-e valójában?
Mert időnként felszínre kerül egy olyan oldalam, ahol kifejezetten önző vagyok és nem gondolok senki másra, csak magamra. Például evés közben, vagy a boltban, ha vásárolok, vagy íráskor, amikor senki más nem érdekel. Ezt nem nevezem visszavonulásnak, és nem akarom ráhúzni az én-idő elcsépelt fogalmát sem. Arról van csak szó, hogy az ilyen pillanatokban magam vagyok. Nincs mellettem senki, nem érdekelnek a boltosok és úgy leledzem, ahogy nekem jó:
- a próbafülke előtt illegetve-billegetve,
- a kenyeres pultnál a saját hasamra fókuszálva,
- sétáláskor a szép fotók reményében.
És ilyenkor egy olyan nőt látok, aki egyedül van el a legjobban. Mert minden más percben nevel, tanít, okít, vagy csak játssza a csudajó hallgatóságot és magas IQ-s emberként osztja az észt.
Hámozd ki magad, ha tudod!
Nagyon sok személyiségjegy létezik az emberben. Bennem is, benned is. Minden helyzetre elő tudjuk hol egyiket, hol a másikat húzni a szekrényből. A szövegírás kapcsán definiáltam, de ide is illik Pom Pom. Aki hol ilyen, hol olyan.
Na, ebből a kavalkádból kellene magunkat kihámozni, itt kellene megtalálni és rájönni, hogy vajon hol van az igazi énünk. Esetleg tényleg több mindenből tevődünk össze, és minden oldalunk igaz? Vagy azok nem oldalak, hanem rétegek, akár egymásnak kissé ellentmondó, tényleges személyiségjegyek?
Vannak az alaptulajdonságaink, mondjuk, hogy kedvesek, mosolygósok, empatikusak vagyunk, de emellett még számos más hozott vagy ránk rakódott jellemzővel, esetleg attitűddel bírunk.
Mert a szociális kapcsolataink miatt magunkra halmoztunk jó pár plusz-ént is, amelyről azt sem tudjuk, eszik-e vagy isszák. Ilyenkor mondják azt, hogy menj mélyre és figyelgesd magad. De ahogy a nyitásban megjegyeztem, erre nem elég egy csendes pillanat, egy meleg fürdő, egy átvirrasztott borgőzös éjszaka.
A kapcsolatok hatása
Ehhez sajnos évek kellenek, mert úgy növünk fel, hogy egy percig sem merünk magunknak maradni, magunknak lenni, magunkat felvállalni. Már gyermekként sem, hiszen a szülőknek, a tanárnak, a haveroknak is meg akarunk felelni. Tehát minimum évtizedek ránk telepedett énjeit kellene lepucolni ahhoz, hogy tudjuk, mi a nagy büdös helyzet.
Ha szerencsénk van, lehet, hogy a hámozáshoz kapunk egy jó éles kést a párunk vagy valamelyik családtagunk személyében, de ez szerintem igen ritka.
Szinte nincs olyan nap, hogy ne hallanék, ne olvasnék tönkre ment vagy épp haldokló kapcsolatokról magam körül. És mindenhol azt látom, senki sem volt a helyén, senki sem találta meg a számításait a vállalt útján.
Lehet jönni azzal, hogy szereljük meg a dolgokat, javítsuk meg, ami elromlott, de lópikulát. Magunkat javítsuk ki! Mert rendszerint mi vagyunk tévúton. Nem a másik miatt, nem mások miatt, hanem magunk miatt. Mert mi nem voltunk elég erősek ahhoz, hogy továbbvigyük a velünk született szépségeinket. És ez érthető is.
Hogyan juss el magadhoz?
Mivel az ember társas lény, ráadásul minden másodpercben számos ki-behatással találkozik, óhatatlanul eltéved. A korosztályi hatások kapcsán pedig tudjuk, hogy össze-vissza bolyong is hozzá.
Már csak az a kérdés, hogy hogyan találjuk meg önmagunkat?
- Meditációval?
- Teljes elszakadással?
- Kényszeres befelé fordulgatásokkal?
- Külső segítséggel?
És ha igen, azt hogy kell csinálni? És ha tényleg teljesen őszinték akarunk lenni magunkhoz, vajon bízhatunk-e abban, hogy sikerül?
Mert én azt tapasztaltam, hogy tényleg nem egyszerű. Nekem egy fél emberöltő kellett hozzá, kismillió gondolatmenet, ezernyi beszélgetés, olvasás, hogy valamennyire képben legyek önmagammal, de még mindig nem tudom pontosan, melyik az igazi énem, vagy mely rétegekből vagyok összerakva.
Te hogy állsz? Te tudod, hogy ki vagy?