Erről már elég sok férfimagazin cikkezett, és a nők is próbálták megmagyarázni a tényt, miszerint mióta világ a világ, a nők házisárkányok. (Csak anyum nem. Fogalmam sincs, hogy csinálja.)

Ha követsz az Instán, láthattad a pár nappal ezelőtti posztomat, ahol bájos-fáradtan mosolygok egy szál grincs előterében a nagy kitörés előtt. Nem, nem az Etnáról beszélek, hanem már megint saját magamról. Azon belül is a házisárkány-énemről. Mert egy Anya az is tud lenni. Sőt. Már csak az a kérdés, hogy miért.

Mitől válik tehát a nő házisárkánnyá?

Először is tisztázzuk a házisárkány fogalmát, hogy félre ne értsük egymást.

1. A Wikiszótár szerint a házisárkány a párján, másokon zsarnokoskodó nő.
2. A szinonimaszótár az alábbi variációkkal magyarázza a kifejezést: boszorkány, boszorka, boszi, vasorrú bába, csoroszlya, szipirtyó, satrafa, vénasszony, banya, bestia, hárpia, zsémbes hárpia, fúria, nyanya, vén szipirtyó.
3. Az értelmező szótár szerint pedig a családhoz tartozó v. a családdal együtt élő, erőszakos, veszekedős természetű nőszemély (anyós, feleség, házvezetőnő stb.).

Én is ez utóbbit értem alatta, tehát nem zsarnokoskodó banya vagyok ilyenkor, hanem egy hisztis némber.

Ennek számos oka lehet:

• Először is a PMS (szörnyen erősen hat rám).
• Aztán ott van az, hogy túlságosan stresszes lehet az életünk.
• Vagy épp iszonyúan kimerült anyukák vagyunk,
• esetleg több műszakban éljük a mindennapjainkat (dolgozó nő, háztartásbeli, anya), vagy mert
• eleve így születtünk.

Ez utóbbit azért erősen kétlem, mert hiszem, hogy mindenki szentként jön a világra. Csak sajnos előbb-utóbb elbaltázódunk, ugyebár. Én is nagyon cuki kisgyerek voltam, ma meg úgy kell időnként megtalálni bennem a normális nőt.

Tudom, hogy ezt most nem hiszed el, mert mindig kedvesen mosolygok és a videóimban is rendszerint a pozitív hozzáállásról papolok, ráadásul még sírni is édesen sírok… de amikor felhúznak, akkor menekülni kell előlem.

Miért nem posztolunk házisárkányos képeket?

Nem hiszem, hogy magyarázni kellene, bár mindenhol azt látom, hogy fanyalognak az emberek: az Insta hazug, a Fb hazug, minden hazug. De gondolkodjunk csak egy kicsit.

Az Insta-profilok, Fb-oldalak azért mutatják mindig a szép dolgokat, mert akkor van kedvünk meg is örökíteni azokat.

Amikor padlón vagy, hisztizel, ordibálsz, te fogsz fotózni? Naná, hogy nem. Hamarabb vágnád a földhöz a gépet, mint hogy kattints. És másokat lefotózol ilyenkor? Ha van benned egy kis tisztesség, akkor szintén nem. Ennyire egyszerű a magyarázat. Hogy nézne ki, hogy utólag eljátszok egy hisztit és felveszem? Aztán aláírok egy jól megkomponált szöveget, mi?

Meg különben is, az ember a fájdalmát, a szomorúságát nem szívesen osztja meg az egész világgal. Az valamelyest intimebb dolog. Ha viszont boldogok vagyunk, világgá akarjuk kürtölni azt.

Persze ott lehet a magamutogatás, a figyelemfelkeltés mindkét oldalon, de a lényeg szerintem érthető. Én ugyan felvállalom magam minden formámban, mert vagyok már annyira bátor (és talán bölcs is), de amikor épp sárkányka vagyok, én is megijedek magamtól. Naná, hogy nem kezdek el szelfizni. Inkább ilyeneket írok:

Mikor válok házisárkánnyá?

Egyébként akkor transzformálódom át ilyen vadállattá, amikor a fenti okok – az utolsó kivételével – egyszerre vannak jelen. Vagyis elég sűrűn.

Két és fél éve vagyok itthon. Két éve nem alszom a baba miatt és lassan egy éve már, hogy online dolgozom. Ehhez jön a család, a gyerekek, a hashimoto, az időjárás és persze maga a tény, hogy nő vagyok. Tehát PMS, stressz, kialvatlanság, többműszakos anya-üzemmód.

Nem csoda, hogy havonta több napig pokróc stílusban beszélek, és minden szóra ugrok. A legrosszabb az, hogy időnként a gyerekeimmel is hárpiaként „kommunikálok”. Egyszerűen nem tudom kezelni magam ilyenkor. Tipikus dühkitöréseim vannak, amelyek bármikor előfordulhatnak. Tényleg nem szabad hozzám szólni. Egy ártatlan „Nem tudod, hol van a zoknim?” kérdéstől is robbanok. Pedig számolgatok magamban, meg dumálok is, hogy „Nyugi, Viki!”, mégsem megy. Ha esetleg egy kérdést mégis meg tudok kulturáltan válaszolni („A szekrényedben, a helyén, édesem…”), a másodikat már biztosan nem sikerül.

Mostanában többször is szemeztem a nyugis teámmal, és bevallom, valamelyik nap egy szem nyugtatót is bevettem. De sokkal jobban örülnék, ha nem lenne ilyesmire szükségem. Ezért körülnéztem a neten, hátha hallok okosságokat.

#csakazértisboldogság

Bele is futottam Placid atyába, aki a gulágot élte túl pozitív felfogásának köszönhetően, és eszembe is jutott róla Rea. A nő, aki azért van, hogy másoknak jó legyen. A Látom az életed-Thea oldalt írja már több mint 3 éve a Fb-on, legutóbb pedig #csakazértisboldogság posztokat indított.

A gondolkodása, életszemlélete közel áll hozzám, még ha a stílusunk nagyon különbözik is. Amit viszont tesz, mindenképp tiszteletre méltó.

Azt szeretné, ha az emberek észrevennék minden egyes napban azt a pillanatot,

• amiért megérte létezni,
• ami jó volt,
• aminek örültek,
• ami többé tette őket.

Épp azért, hogy ne menjünk el észrevétlenül a napok mellett.

Készített egy határidőnaplót is, az Életem naplóját, ami közel 100 gondolatát is tartalmazza. Mert Rea egy gondolkodó. A határidőnaplót is azzal a céllal alkotta meg, hogy mi is elgondolkodjunk az életünkön. Azon, hogy feladni az álmainkat igenis sokkal nehezebb, mint megvalósítani azokat.

Minden élethelyzetre találhatunk a naplóban inspirációt, segítséget. Most erősen gondolkozom azon, hogy veszek magamnak egyet. Hátha házisárkány ellen is van benne recept.

• Facebook
• Pinterest
• Gmail
• LinkedIn