Az csak látszat, hogy mi mindent bírunk. Igen, jól tudunk színészkedni. Százan felsorolták már, hogy egy anya (nő) mi minden is egyben. És azt is ezren hangoztatták, hogy mi nők sokkal többet bírunk, mint a férfiak. Tízezer asszonytársam pedig azt, hogy mindent túlélünk. Én mégis azt mondom, felvállalhatnánk már végre, hogy fáradtak vagyunk.
Akkor is, ha bivalyerősnek akarunk látszani. Mert nem hiszem, hogy valóban boldoggá tesznek minket a fenti kifejezések. Mert nem hiszem, hogy a pillanatnyi fenti büszkeség örömmel is társulna. Főleg ilyenkor, karácsony idején.
Igenis, fáradtak vagyunk. Igenis, összeesünk, és igenis a paplan alatt, mosogatás közben, a száradó ruhák összeszedésekor sírunk. Mert szeretnénk egy csodálatosan meghitt karácsonyt varázsolni a családnak, de nem sikerül.
Pedig időben elkezdtünk készülődni, és a család többi tagját is bevontuk. De van egy karácsony a fejünkben, amit csak mi tudnánk megvalósítani.
Hiába osztjuk le a feladatokat, hiába tervezzük meg az ünnepi menüt, hiába kezdjük el a nagytakarítást időben, mégsem olyan az ünnep, mint a filmeken. Nem lett olyan a dekoráció, a hal (pulyka, kacsa, akármi), nem sikerült mindent csili-vilire varázsolni és az outfitünk is „milyenmár”.
- Mert Szenteste előtt találtuk meg a három hete megvett és jól eldugott utolsó meglepetést, amit még be kell csomagolni.
- Mert rájöttünk, hogy a WC-t elfelejtettük kifertőtleníteni.
- Mert eszünkbe jutott, hogy a gázcsöveket (víz, vagy amilyen van) nem törölgettük le és a macska is prüszköl a portól.
- Mert épp az utolsó pillanatban fogyott el az olaj (vaj, kókuszzsír, akármi) és az élesztő is megpenészedett.
- Mert nem gondoskodtunk elég WC-papírról és a budi is pont most dugult el.
Mindig van valami, amit az utolsó utáni pillanatban kell még elintézni, és itt szándékosan nem írtam a kiégett égősorról, eltűnt karácsonyfatalpról, elfelejtett szaloncukor-akasztókról.
Talán eljutunk kozmetikushoz. Talán még egy fodrász is befér, de a manikűrös már februárig teltnaptáras és a doki is elment szabira, hogy ne nyaggathassuk újabb adag nyugtatókért.
Mert csak álom az, hogy zöldteát szürcsölgetve zenezünk a teraszon és bevonzzuk a csillagfényt a karácsonyestébe. Már az jó eset, ha nem késsük le a saját ünnepi vacsoránkat és még az asztalterítőt sem felejtettük el kivasalni.
Hullán huppanunk le a székre, hogy aztán gyorsan felpattanjunk és körbekínáljuk a remélhetőleg mégiscsak jól sikerült ételt. Mert mi tényleg szeretnénk csodaszép karácsonyt. Mert így az igazi. Gyertyafényben, halk zeneszóval, mosolyogva, egymás kezét fogva.
Aztán valahogy csak összejön mindig minden az utolsó pillanatban, és helyre áll a rend, de bennünk van egy aprócska hiányérzet. Pedig még azt is kipróbáltuk, hogy elengedjük a stresszt már András napkor.
De anyák (nők) vagyunk és a legszebbet szeretnénk adni. Magunkból is. Csak idén sem sikerül. Az a karácsony pedig ott él a fejünkben tovább és reméljük, hogy a szívünkben lévő egyszer majd kimossa onnan.
Én nagyon szeretném. Mert nekem a karácsony szeretet, a szeretet pedig nem külsőség. A szívem tudja, csak feljebb kellene rendet teremteni.
