Legbelül úgy gondolom, nincs. Olyan semmiképp, mint a filmekben. Magamban úgy fogalmazom meg ezt az intuíciót, hogy ráhangolódás. Ha két ember között szoros a kapcsolat, akkor hamarosan egy hullámhosszon mozognak. Az Anya-Gyermek közötti kapocs pedig ilyen erős és nagyon közeli. Jó esetben.
Az anyai megérzés nálam feltételezi az odafigyelést, a törődést, a másik alapos ismerését. Ilyen értelemben akár létezhet is.
A pszichológus válaszol
Ismét megkérdeztem Barkó Otília klinikai és mentálhigiéniai szakpszichológust, felnőtt és gyermek pszichoterapeutát, hogy mit mond erről a szakirodalom. Mert én nem nagyon találtam semmi normálisat a témában. Elborzasztott a válasza. Egy olyan „őskori” kísérletet említett meg, amelyben kisnyuszikat vágtak fejbe a földszinten és figyelték az emeleten lévő anyanyúl reakcióit. Szerencsétlen a stressz jeleit mutatta. Embereken azonban nem végeztek ilyen kísérleteket. (Vagy csak nem tudunk róla…)
A lényeg tehát, hogy az anyai megérzés mint olyan, tudományosan nem bizonyított. A megérzés, ráérzés, előérzet, intuíció pedig tapasztalások során újra előhívott emlékképek által kialakuló feszültség. Én legalábbis így fordítottam le az Otília által javasolt rövid cikket.
Mindez azért jutott eszembe, mert a múlt héten bent voltunk a Nagyfiúnál abban a kórházban, ahová a Kicsivel is sokat jártunk élete első hónapjaiban. (A Nagy a diabétesze miatt minden évben 1 hetet tölt bent teljes körű kivizsgáláson.)
Ha a gyerek betegséggel születik
Legkisebbünk agykamra-tágulattal született, amit tavaly egy mondat erejéig meg is említettem a blogon. Többet azonban nem akartam a témával foglalkozni. Kerültem, mint a veszett rókát. Most viszont, hogy jó sok idő eltelt, már nem félek tőle. Azt hiszem…
Pedig az agykamratágulat nem játék. Ez egy agyi fejlődési rendellenesség, ami miatt az agyi gerincvelő-folyadék nyomása megemelkedik. Ezáltal persze az agykamrai nyomás is, ami végül összenyomhatja az agyvelőt.
Gondolhatod, amikor az első koponya-ultrahangon leültettek és mondták, hogy „Anyuka, ne ijedjen meg …”
Naná, hogy megijedtem. Minden belső tiltás ellenére elővettem a netet és szétgugliztam az agyam. Okosabb persze nem lettem, feszültebb annál inkább. Eszembe jutott a szülés is, amit azért kezdtünk el hamarabb, mert a gyerek feje nagy volt. A doki attól tartott, hogy vagy én repedek szét szülés közben, vagy a Kicsi koponyája megy tönkre, ha kivárjuk a dátumot. A fejemben tehát össze-vissza kavarogtak a gondolatok: vízfejű, söntös lesz, meghal.
Ugyanakkor az anyai érzéseim azt mondták, minden rendben vele.
Most pedig, amikor nézem őt, TUDOM, hogy minden rendben vele. Akaratos, makacs, tiszta szívű. Eszméletlen sok szeretet és kedvesség van benne, érdeklődő, kíváncsi, nem utolsó sorban pedig okos.
A vizsgálatok persze folyamatosan okot adtak az aggódásra. Minden nap tornáztatnom kellett, mert szakemberhez nem tudtam elvinni. De folyamatosan dicsérte a doki, hogy klasszul fejlődik. A gyakorlatok azt a célt szolgálták, hogy minden területen elindítsuk az agyi aktivitásokat, nehogy lemaradjon a fejlődésben.
Az anyai erő
Emlékszem, mennyire sírt, mert nem volt kedve a feladatokhoz. Utálta, hogy hasra fordítom, utálta, hogy emelgetnie kell a fejét, én pedig utáltam, hogy „kínzom”. De szerencsére a józan anyák táborát gyarapítom, akik nem lágyulnak el ilyen esetekben.
Ennek a tulajdonságomnak most is jó hasznát veszem, amikor ki kell szívni a hót taknyos gyerek orrát. Mert üvölt, hisztizik, veszettül forgatja a fejét és olyan szemekkel néz rám közben, hogy meghasad a szívem. (Illetve csak meghasadna. Anyaterminátor vagyok, vagy mi.) Ha épp egyedül vagyok az orrszívásra, lefektetem szegényt a földre, a karjait a feje fölött kinyújtom, óvatosan fölé ülök, hogy így lefogjam. A térdeimmel a testecskéjét szorítom és mehet a művelet. Tudom, hogy nem okozok neki fájdalmat sem az orrszívással, sem a „ráüléssel”, mégis nagyon sajnálom. Sajnálom, mert nem érti még, miért is szenvedtetem.
Persze ha Apa itthon van, könnyebb. Ő válik kínzóvá, én csak porszívózom az ordító lurkót. Ilyenkor annyira csúnyán nem is néz rám.
Mert egyébként tud. Nagyon is. Meg dühöngeni. Ha valamit nem ér el (szó szerint és átvitt értelemben is), akkor „dűt-borít”. Mindent. A legkeményebb 30 centis műanyag buszát, a könyveit, a vizes flaskáját. A nagyok hetente sérülnek meg az ilyen hisztik miatt. Hol a szájuk csattan ki, hol a karjuk lilul be.
Persze aztán lecsillapodik, mert rohadtul nem megy semmire a rombolással, és mintha mi se történt volna, elkezd karattyolni. Hosszú percekig elbeszélget magával, s ha megunja, nekem mesél. Én, mint minden jó anyuka, helyeslően bólogatok a „hüdeledarábata”-ra és a”balakiligi”-re, sőt okosakat válaszolgatok is neki. Van, hogy visszakérdezni is merészelek. Ő pedig vagy elküld a fenébe („Nenene”), vagy kedvesen megpuszil („Kileli”).
Kommunikáció vagy anyai ráérzés?
Ilyenkor annyira szeretném tudni, mikről mesél. Vajon mik járnak abban a szerencsére igencsak épnek tűnő agyacskájában? (Sajnálom, hogy nem tanultam meg a babajelelést, de azt hiszem, ezt a meseáradatot nem is lehetne így lefordítani.)
Pedig szépen alakul a saját verbális és nonverbális kommunikációs rendszere. Elég sok szót mond már, és időnként az „Ott van a” kezdetű mondatokat is szívesen alkalmazza. Gyönyörűen jelez a kezeivel, amikor épp nem szanaszét hajigál velük mindent:
- integet,
- hív,
- “nincs”-et mutat,
- “nem” helyett ellöki a kezemet,
vagy csak nemes egyszerűséggel kézen fog, és elrángat oda, ahol játszani vagy épp táncolni szeretne. Mert azt is tud.
Jobbra-balra dülöngél, mint a Tücsök koma, mi pedig elolvadunk a gyönyörűségtől. Mondjuk mostanában inkább szédülőset játszik, amitől viszont frászt kapok. Akkorákat esik, hogy nekem fáj (anyai átérzés…). Legkedvesebb játéka azonban az Apa-hegy. Felmászik az édesapjára és onnan fut, dől, esik, gurul le. Ez csak akkor rosszabb, mikor Apa helyett a széket szemeli ki. Tiszta idegbaj.
De ilyenkor inkább arra koncentrálok, hogy rendben van a kölyök. Hogy nincs semmi baja, még akkor sem, ha erről nincs hivatalos papírunk. Egyszer talán vissza kellene menni megnézetni a kórházba, hogy legyen. De az anyai megérzésem – már megint – azt mondja, tényleg rendben van a kölyök. (Aki most is a századik matchboxot teszi fel az asztalomra és tolja rá a kezemre vigyorogva…)
Szóval vagy van hivatalosan ilyen érzékünk, vagy nincs, egy biztos, én már jól ráhangolódtam a Kicsire (is).