Az elmúlt 2 nap nekem elsősorban a glettelésről szólt. A férjem a kerítést vállalta be. Természetesen adódtak más „apróságok” is, de ez volt most a két fő tevékenységünk. Pontosabban lesz is még, mert egyszerűen képtelenség ilyen hamar befejezni őket. A kerítést elméretezték, a falak pedig gázabbak, mint elsőre tűntek… Pedig esküszöm, hogy kicsi házat vettünk, mégis olyan sok a fal, hogy nem akar elfogyni. Mi lett volna, ha nem bontunk le egyet sem?!
Ma 10 órán keresztül gletteltem. Úgy estem haza, mint egy félhulla. A jobb karom teljesen padló volt, azt hittem, nem is fogok tudni írni. De este nyolckor rájöttem, hogy “éjszakai műszak” előtt még a boltba is ki kell ugranom, ha holnap tízórait szeretnék csomagolni a gyermekeimnek. Azoknak, akiket tényleg egész nap nem láttam. De olyan büszke vagyok rájuk! Panni főzött maguknak rízstésztát vacsorára, és mire hazajöttünk, már elő is voltak készülve (nagyjából) az alvásra. (A Kicsire ma is anyósom vigyázott.) Közben pedig borzasztó lelkifurdalásom van még mindig, hogy elhanyagolom őket a lakás miatt. Alig várom a reggelt, hogy elmesélhessék, mi minden történt velük ma. Mert sajnos erre már nem futotta az időnkből.
Mehettem volna reggel is boltba, de itt csak később nyitnak, így muszáj voltam mocskosan, büdösen és zombiként megvenni a reggeli tejet és a szendvicseknek való kenyeret.
Ha pedig már ott voltam, rákérdeztem, hogy vannak-e felesleges dobozaik. Csak 4 darabjuk volt, de azt azonnal odahozták nekem. Kétségbe is estem. Fájt a karom, volt nálam egy tele bevásárlószatyor és el kellett volna hazáig cipelnem a banános kartonokat. Szerinted?
Hazacipeltem. Egymásra tornyozva. Semmit nem láttam az útból, tök sötét is volt még hozzá. Ha nem lettem volna olyan fáradt, még röhögtem is volna magamon (klassz látvány lehettem). Így viszont a sírás kerülgetett. Ahogy szinte egész délután már. Azt hiszem, most kezdek merülni és kétségbe esni. Most már látható, hogy semmire nem elég az a 2 nap, ami előttünk áll.
Mert már 29-én az új helyen kell aludnunk, így sajnos egyel kevesebb napunk van. A 29 tehát az új 30, a ház pedig – bár egyre jobban néz ki belülről – még mindig rengeteg munkát ad.
Elmondom, mi van most:
Az előszoba-konyha kombót 90 százalékban legletteltem és aljzatkiegyenlítésre, illetve festésre vár (no meg a maradék glettanyagra). A festés nem fog beférni, hiszen a kiegyenlítő betonnak kell 2 nap száradási idő…. Nem beszélve arról, hogy be is kellene legalább a konyhát rendezni. A konyhabútorom pedig a volt fél-lakásomban van Pesten az exnél, amit le kellene szerelnem valamikor, hogy szombaton a költöztetők el tudják hozni. Fogalmam sincs, ezt hogyan oldom meg. Az előszobába viszont legalább semmink sincs, így azzal nem kell szenvedni. Azért valami lábtörlőt csak be kellene szerezni. Az ezeréves sárkaparó vas az ajtónál nem tűnik elegendőnek az esős időkre…
A nappalit ma kezdte el glettelni Isti. Ha nem kap frászt, lehet, hogy a nagyjával meg is lesz holnap. A parkettázásról egyelőre lemondtunk, azt majd csak akkor, ha már ott fogunk lakni.
A hálószobánk falaihoz hozzá sem kezdtünk. Ez a szoba jelenleg szerszámos raktár. Itt tartjuk az értékesebb eszközöket, amelyeket nem merünk a sufniban tárolni.
A gyerekszoba viszont 95 százalékban festésre kész. Úgy tervezzük, hogy mindannyian itt fogjuk tölteni az első napokat, és csak apránként foglaljuk el a többi szobát. Nem szeretnénk ugyanis a festést sokáig elhúzni, sem miatta bútorokat tologatni.
Ami biztos: fűtést, víz, villany van, tehát el tudunk majd boldogulni. Az enteriőrrel ráérünk akkor foglalkozni, ha már bent lakunk. Mondjuk jó lenne, ha a konyhába már be lenne kötve a mosogató csapja és a tűzhely…
Ami miatt viszont igazán kétségbe vagyok esve, az a csütörtökök.
11 óráig a Kicsivel vagyok, tehát nem fogok tudni dolgozni a házon. Utána is csak max. 16 óráig, mert be kell mennünk Pestre bútorügyben. Nagybátyámék olyan édesek voltak, hogy felajánlottak párat. Megnézzük, hátha szükség van valamelyikre a gyerekeknek. Praktikusan tehát mindössze 5 órát fogok ház-hasznosan eltölteni, ami nem sok mindenre elég. Ráadásul valamikor össze is kellene a cuccainkat is pakolni, de egyszerűen elképzelésem sincs, hogy mikor.
Már az is megfordult a fejemben, hogy nappal a házat festjük, éjjel meg majd dobozolunk (ha tudunk még szerezni…). Ha nem, maradnak a hullazsákok. Jó sok fekete pakk lesz. Aztán mindegyiket valahogy fel is kell majd címkézni, nehogy a fiam kisgatyáját vegyem fel véletlenül.
De igazából az a nehéz ebben az egész házátalakításban, hogy egyszerre több fronton (itt, a háznál, a gyerekek iskolai dolgaival kapcsolatban, a szövegírói munkámban, illetve az egyéb bevállalt projektekben) kellene helyt állnom egyszerre. Mit mondjak? Minden második nap belealszom ruhástól a szoptatásba… Evésre csak kutyafuttában van időm és tegnap már Doni is az új házban csinálta a háziját, hogy legalább egy kicsit együtt legyünk. (Sebtiben összedobtam neki egy asztalt konvektorból és gipszkartonból…)
Na, most jól kipanaszkodtam magam, de azért hidd el, örülök. Jó ez, csak asszem az erőnk végén járunk. Bár ha a férjemre gondolok, ő nem biztos:
Ma eltörte samut (a világ legnagyobb kalapácsát) betöntörés közben. (Igen, a konyhában van egy jókora darab, amit fel kell szednünk a padlóról, ha rendesen akarunk kiegyenlítőzni. Aztán a flexe is meghalt a kezében, annyit nyüstölte. A kerítésoszlop kibillent a helyéről, annyira nekifeszült fúrás közben. (Ma gyorsan újrabetonozta, és így még jobb is, mint előtte.) Most pedig ugyanúgy dolgozik itt éjszaka, mint én, hiszen a rendes munkáival is haladnia kell. Két napig alig fogjuk látni, annyira elfoglalt lesz. Szóval szerintem ő most épp jobban bírja, mint én.
De azért klassz dolgok is történtek. A szomszédok nem ismernek rá a házra (belülről), és mindenki odáig van, milyen klasszul átalakítottuk az egészet. Mondjuk nem csoda egy olyan szétcsúszott házacska után látványosnak lenni. De azért mégiscsak büszkén hallgattuk a dícsérő szavakat. A gyerekeknek is nagyon tetszik a változás, és remélem, majd nektek is fog. Ma sajnos elfelejtettem fotózni, de talán jobb is így. Nagyobb lesz a kontraszt. Addig is kérem türelmeteket, és küldjetek erőt! Szükségünk van rá.