Esküvőre vagyunk hivatalosak. A gyerekeknek azért nagy szám, mert még soha nem voltak ilyen eseményen. (Az én/mi második házasságkötésünket kivéve, de ott erősen érintettek voltak, ki sem hagyhatták volna.) Nekünk pedig azért, mert már megint nem volt senkinek megfelelő ruhája az eseményre. A tavalyiakat kinőtték, mi kifogytuk, ezért ismét boltos tortúra elé nézett a csapat. No és persze mindenki haját is rendbe kellett hozni… Ne tudd meg! (Illetve de.)
Szerintem a bagázsból csak a lányom szeret vásárolni. A pótfiam minden helyzetet elfogad, a középsőmnek nyűg, nekünk meg egyenesen szenvedés. És a Kicsinek? Neki tök mindegy, a lényeg, hogy mehessen, mindent megvizsgálhasson és ne tartsuk közben kalodába zárva.
Az első shopping során persze pont ez utóbbi történt. Mondjuk ő tehet róla, bealudt a kocsiban útban az öltönybolt felé. Így leraktuk az ülésében két sor ing, meg pár övcsat elé, hogy legalább álmában kivegye a részét a fiúszakasz kalandjaiból.
Ruhaszerzés gyerekeknek
Elsőnek a pótfiunk került sorra. Extra vékony, ámde szálkás, iszonyú magas kamasz. Előre tartottunk attól, találunk-e neki bármit is. Szerencsére az égiek velünk voltak. A második üzletben vettünk is egy majdnem tökéletesen ráillő öltönyt, ráadásul nem horror áron. Csak fel kellett hajtatni, és egy hét múlva el is hozhattuk. (Majdnem elfelejtettük persze…)
Amíg a próbák zajlottak, én is kiszemeltem egy ruhát. Sajnos nem volt a méretemben, ezért a próbababát vetkőztették le nekem a kirakatban. Nagyon sajnálom, hogy kívülről nem fotózhattam az eseményt: igazán szexi műanyag bábu volt. A ruha tetszetős, kék és fehér, de valahogy nem illett hozzám. Vígasztalt viszont, hogy mégiscsak egy próbababa-méretet húztam magamra. Ettől annyira belelkesültem, hogy megkértem az eladókat, hadd öltöztessem én vissza a csajszit. Igazi élmény volt: nem mozgott, nem kalimpált, nem rúgta le az arcom, nyugodtan tűrt. Sajnos nem hozhattam haza, pedig cseregyereket is felajánlottam.
Maradtunk hát továbbra is hatan, jöhetett az én két nagyobbam. Mivel a lányom kiskamasz, konkrét elképzelése volt a boltról, ahonnan vásárolni akart. Azt persze nem tudta biztosan, lesz-e ott bármi is, ami neki való, de egye fene, odamentünk. Furcsa mód, itt is sikerrel jártunk. Még a legkisebbet is fel tudtuk onnan öltöztetni. Bár én nem szeretem, ha a kisgyerekekből minifelnőttet csinálnak, nem tudtunk ellenállni a kísértésnek. A két srácom tök egyforma lesz. Kivéve a cipőket, mert a középsőmnek akkor még nem találtunk.
Amikor a felnőttek kerülnek sorra
Mindenesetre mi következtünk. Én szokás szerint nem akartam magamra külön költeni, de be kellett látnom, egy szép cipőre szükségem volt. A lábméretem is lecsökkent ugyanis a fogyás következtében, és nem akartam állandóan kilépni a csónakméretű, meglévő cipőmből. Erről a cipővásárlásról épp a múltkor írtam, amikor a Kicsi állandó mehetnékje miatt kaptunk frászt. Mivel akkor a férjemnek nem találtunk semmilyen inget, és semmilyen öltönyt, ez a kaland még váratott magára. Egészen mostanáig. Tovább már nem húzhattuk az időt, holnap mégiscsak esküvő.
Felkerestünk tehát egy újabb öltönyboltot, az eddigiek ugyanis liliputi méretben gondolkoztak (vagy széltében, vagy hosszában). Fent szerintem értékelik az igyekezetünket, mert megint szerencsénk volt. Ugyan a Kicsi nehezen tűrte a mai próbát – pedig egy kosár játékot elé tett a boltos néni -, de aztán elég hamar rájött, hogyan tud kimenekülni az üzletből. Mert persze az autók sokkal izgalmasabbak, az Üllőin meg van elég… Igen, én megint csak rohangáltam. Hol a férjemnek segítettem a választásban, hol a kisfiamat rángattam vissza a kipufogó füstből. De a lényeg, hogy sikerrel jártunk, férjnek való szerelés is pipa.
Én mindeközben elhatároztam, hogy tökéletes lesz nekem a tesómtól kapott kisfekete is. De valaki beszólt, hogy esküvőre mégsem kellene gyászba burkolóznom. Ennyi elég is volt ahhoz, hogy lelki egyensúlyom felboruljon. Cselekednem kellett, mégpedig sürgősen. Megint szervező üzemmódra kapcsoltam.
Busszal be a városba fodrászhoz, az időpontomig még volt negyven perc. Annyinak elégnek kell lennie. Betértem egy közeli turiba (a rendes boltokban sosem találok semmit), végiglapoztam az összes vállfát, levettem vagy 12 darab szerelést és mentem volna próbálni. De minden fülke foglalt volt, a bolt pedig icipici. Bebújtam hát két ruhaállvány mögé és egyesével magamra rángattam a ruhákat. (Természetesen a rajtam lévő topra és nadrágra.) Viseletenként átszaladtam a tükörhöz, ahol egy idős néni próbálgatott. A harmadik körömnél már nem is csodálkozott., én pedig szélesen mosolyogtam rá. Csak utána gondolkoztam el azon, hogy az utcáról premier plánban figyelhették az eseményeket. Mert hogy sikerült végig a kirakatban öltözködnöm… khmm. A lényeg, hogy szemtelenül olcsón hozzájutottam egy szépséges ruhához és még mindig volt 5 percem a fodrászig.
Cipővásárlás szemre
Már csak a fiam cipőgondja volt hátra.
Viszont suli van, nem kérhetem ki, péntek este pedig nincs az az isten, hogy bevásárló központba menjünk. Nem baj, lerajzolom a lábát, a Kicsinek is így vettük meg élete első cipőjét! (Tudom, nem szabad ilyet.) Természetesen mire odajutottam, teljesen megfeledkeztem a rajzolásról, így igyekeztem kitalálni, hányas lába is van. Ennyi gyereknél az ember önkéntelenül keveri a TAJ számot a lábmérettel, meg a tulajdonosával is, hát az ösztöneimre és a szememre hagyatkoztam. (Mióta tudom, hogy Hashimotós vagyok, a memóriámra nem merek…) És bizony, most is beletrafáltam. Tökéletes cipőre bukkantam neki. Egy apró hibával: rózsaszín volt a felhúzást segítő bizbasz a sarkánál. (Itthon vettem csak észre, hogy az uniszex cipőből sikerült a gyártóknak külön lányt és fiút is készíteniük…)
De Anya soha nem esik kétségbe, mindig a megoldásra fókuszál.
Körömolló elő, bizbasz varrásról varrásra leválaszt, maradék anyag sniccerrel kierőszakolva a résből, maradék cérnaszálak fekete ceruzával befestve. Tökély. A fiamnak sem lehet kifogása. (Az más kérdés, hogy a belseje is rózsaszín, ezért, ha a fene fenét eszik is, akkor sem veheti le egész nap. Textilfesték spray sajnos nincs itthon.
Nagyon boldogan nyugtáztam, hogy minden oké. Már csak a fejünket kell rendbe hoznom.
Anya fordászt játszik
Először a férjemet nyírtam meg, aztán kakukktojás gyanánt az anyukámat (ha már itt volt), majd a Kicsi következett, végül a középsőm. Mindenki tökéletes lett, egyedül a Kicsi olyan, mint egy csirke. Három fázisban vágtuk a haját. Egy hónappal ezelőtt elkezdtük, aztán tegnap fürdetés közben az apja „buborékolt” neki, amíg én hátulról támadtam. Ma meg szoptatás közben esett neki az anyukám oldalról. Viszont mivel már csak az egyik mellemben van tej, féloldalas lett a gyerek. A nap hátralévő részét ezért azzal töltöttük, hogy stikában próbáltuk őt kopasztani. Ezért a csirke.
Reggel még a lányoméból is le kellene kapni vagy 5 centit, de a holnap délelőtt fullos: kocsimosatás, varrónőhöz menés a férjem öltönyéért (azt is fel kellett hajtatni… egyébként én is tudok ilyet, de ez a szerelés túl elengáns ahhoz, hogy esetleg ne legyen tökéletes), aztán pótfiú összeszedése, aki még épp cserediákot fog búcsúztatni az állomáson, kajakészítés az útra, stb. Szóval lehet, hogy a lányom kimarad a szórásból.
Nem baj, nekem legalább végre van új hajam! De tényleg. Azt mondta a világ legcukibb fodrász testvérpárja, hogy rengeteget javult az állapota (tuti, a sok fehérje miatt), és fura, hogy ahogy öregszem, úgy barnulok. Ez a bölcsülés jele, gondoltam magamban, és inkább gyorsan rakattam bele pár szőke tincset. El ne felejtsem, ki is vagyok valójában.
Nagyon jó volt egyébként 15 hónap után újra szakértő kezek között lenni. Igazi csajos délután volt a fodrász lányokkal. Kávé, vidámság, felszabadultság a Tompa utcában. Ha kell a cím, szólj. Ha pedig szervezési gondod támadna, keress bennünket bátran. Láthatod, nem ismerünk lehetetlent.