Felelevenítendő pszichológiai tanulmányaimat, gyorsan utánanéztem, mik is a kisgyermekkor jellemzői, életszakaszai. Mikor és hogyan fejlődik egy átlagos gyermek, mit tud már bizonyos életkorokban. (Mégiscsak a témában írok mostanában a legtöbbet, nem árt újra képben lennem.) Mert be kell vallanom, a harmadik gyermeknél már egyáltalán nem bújom a szakirodalmat, nem nézem meg, mit is „kellene” tudnia. Igazából semminek nem nézek utána, csak a gyereknek. Mert az bizony el-elkóborol.
Felér egy edzéssel, ha gyerekkel vásárolsz
Tegnap is elmentünk a boltba édes hármasban (Apa, Anya, egy Gyerek), és megfogadtuk, hogy máskor hozunk magunkkal minimum még egy utódot felvigyázó-futkosónak. Mert a Pici mozgását képtelenség lekövetni. Bezárhattuk volna a bevásárló kocsiba is persze, de pár cucc miatt nem akartunk ezzel vesződni. Meg is bántuk.
A cél az volt, hogy találjunk magunknak nadrágot, cipőt és némi felsőt a Kicsinek. Megy ez kisujjból is, gondoltuk. Míg az egyikünk keresgél, addig a másik van a Kicsivel, majd fordítva. Aha, persze!
Edzett vagyok, erős vagyok, következetes is igyekszem lenni, de a Kicsi esküszöm, erősebb. Mármint fizikailag. Olyan vehemenciával képes kidőlni a karomból, hogy ha nem akarom, hogy fejjel a padlón végezze, le kell tennem. Mert menni akar. Mindig csak menni. Ezúttal sem volt másként.
Mivel aznapra már letudtam az edzést, nagyon nem akartam utána futkosni. Nem is tettem. Kíváncsi voltam, milyen messzire megy el nélkülem. No, ha azt hittem, hogy frászt kap a hiányomtól, vagy megijed a rengeteg lógó ruha között, jó nagyot tévedtem. Esze ágában sem volt megállni. Akivel csak találkozott, arra jól rámosolygott, majd totyogott tovább. (Ma ugyanezt csinálta a strandon is…)
Aztán rábukkant egy csomó félretett vállfára. Ekkor már közelebb mentem hozzá, mert éreztem, hogy gond lehet. Egyesével csenegette el a vállfákat, és tette bele mások bevásárló kosarába. Hogy biztos legyen a dolgában, még arrébb is tolta azokat. (Imád kosarakat tologatni.) Ezt legalább háromszor eljátszotta, mire megelégeltem. Természetesen a vevők kedvesek voltak, mindenki csak mosolygott (én is nevettem magamban), de azért, no.
Ruhapróba gyerekkel
A ruhapróba már nem volt ilyen vidám. Úgy döntöttem, beviszem magammal a fülkébe, annak az ajtaja mégiscsak zárható. Csak azt hagytam ki a számításból, hogy alulról legalább 30 centiméres nyílás van rajta. Végig azon imádkoztam – miközben a nadrágot igyekeztem felhúzni -, hogy ki ne bújjon alul a Kicsi. Szerencsére eddig nem fajult a dolog, helyette viszont rendesen üvöltött dühében. Szerintem kint azt hitték, fojtogatom szegényt. Mert borzasztóan képes ordítani, ha valami az ellenére van. Mint jelen esetben egy bezárt ajtó és a makacs anyja.
Hamar megnyugodott viszont a babarészlegen. Míg én keresgéltem neki a megfelelő méretű bodykat, addig ő a fülpiszkálós gyűjtődobozt rámolta ki. Sajnos be nem, így ebből is támadt egy kis konfliktus közöttünk. Egyedül a babavizes flakonok látványa nyugtatta le. Én nem értettem, miért, aztán hamar felhomályosított róla. Levett egyet az alsó polcról és elkezdett vele focizni. Azt már megszoktam, hogy a zellergumót vagy a narancsot labdának nézi (sőt, mostanában az avokádó is szintet lépett nála), de hogy már a flakont is! El kellett fordulnom, mert felnevettem. Gyorsan igyekeztem azért visszanyerni szigorúbb és következetesebb Anya-fejemet, és inkább felkaptam a tiltakozó kisfiamat. Gyorsan fizettünk.
Amikor elfut a gyerek…
Utána a fehérjeporos boltomban sem volt könnyebb a helyzet. Csak egy pillanatra raktam le a gyereket – de tényleg! -, hogy elővehessem a pénztárcámat. Neki se kellett több, már ki is futott a boltból. Anya utána, gyerekkel vissza. Gyerek kapálódzik, Anya fizet, boltos fiú röhög. „Ezért kell a fehérje…” – mondtam neki és már tűntünk is tova. Még egy cipőbolt hátra volt.
Azt hiszem, írtam már, hogy nem szeretek vásárolgatni. Ha tehetem, célirányos és gyors vagyok. De ennyire hamar szerintem még sosem végeztünk cipővásárlással, mint most. Mert a Kicsi minden egyes darabot megnézett, leemelt, majd ment tovább. Anya meg szedte fel a cipőket, rakta vissza a helyükre és próbálta becserkészni a kölköt. Igazi kardió buli volt. Bár az esetek többségében szót fogad, és tökéletesen érti a Nem-szót is, a csillogó cipők úgy lenyűgözték, hogy mindenről elfeledkezett.
| Mert menni akar. mindig csak menni. |
Érdekes volt úgy felpróbálni egy csatos, 10 centis sarkú szandált, hogy közben rohangálnom kellett utána. Mert persze csak az egyik lábamra jutott időm, így igazi sánta bakkecske voltam. De legalább a pénztárnál lehiggadt végre a Kicsi. Ott csak egy pár ezüst cipőfűzőt akart szünet nélkül megvetetni velünk, végül aztán a bolti kuka vizsgálgatása mellett döntött. Piedesztálra is emeltem abban a minutumban az összes kukát, hisz végre egyhelyben maradt. Mármint a gyerek.
Mit ne mondjak, kissé elfáradtunk ebben az összesen 45 percben, amit a három boltban töltöttünk. A lerosszabb német óráim után sem dőltem ki ennyire, mint most.
Úgyhogy továbbra sem hagyhatom abba az edzést, mert a Kicsi napról napra erősebb és cselesebb is. Mondtam már, hogy a nagyobbik fiam varratszedésekor kikapcsolta a doki számítógépét?