19 nap van hátra az idei tanévből. A diákok most kapcsolnak csak rá igazán. De kérdem én, minek? 19 nap, vagyis szűk négy munkahét. Az általánosban ebből még pár nap az osztálykirándulásokról és a ballagásról is szól. Tehát gyakorlatilag leszűkül a hátralévő idő durván két hétre. Ez alatt kellene a gyerekeknek csodát tenniük. Sosem értettem. Mármint nem őket, hanem a rendszert.
El tudod képzelni, milyen valós eredménnyel bír a két hét alatt bemagolt éves tananyag? Elhiszed, hogy az így felturbózott év végi jegy hűen tükrözi a csimotád tudását? És te még tényleg azért piszkálod a gyermekedet, hogy adjon bele apait anyait itt a végén? Újra kérdezem, miért? Miért számít annyira az az osztályzat?
Tökéletesen tudjuk, hogy a hazai oktatási rendszer 5 fokozatú értékelése minden, csak nem jó. Egy 1-től 5-ig terjedő skálán maximum a kérdőívekben lehet boldogulni. Az egyáltalán nem értek egyet-től a teljesen egyetértek-ig.
Nézzünk egy egyszerű példát. Nyelvtan dolgozat: megszerezhető pontok száma 30. Ötös osztályzat 27-től jár. (Mondjuk. Van olyan suli, ahol ez 28,5 és van, ahol 26.) Aki 26-ot kap, négyesre értékelődik. Szerinted mennyi tudásbeli különbség lehet egy 26 és egy 27 pont között?
De menjünk tovább. Szóbeli felelet. Legyen épp a földrajz. Tananyag a sertés. Ha összefüggően mindent elmondasz a disznóról, ötös a jutalmad. Ha „csak” a tanár kérdéseire válaszolva tudsz mindent erről a dögről, négyest kapsz. Van tudásban különbség? Nincs. Legfeljebb a gyermek nem egy előadó alkat. Talán, mert befeléforduló, nem szeret szerepelni, főleg nem nagy nyilvánosság (értsd az osztály) előtt.
Tudom, a felelés szerepe az (lehet), hogy megtanuljon a lurkó kerek egész mondatokban, szofisztikáltan fogalmazva, értelmesen megnyilvánulni. Mert az jól jön a felnőtt életben. Én is szívesebben beszélgetek olyasvalakivel, aki tud kommunikálni, mint olyan emberrel, akiből csak harapófogóval lehet kihúzni a válaszokat. De itt álljunk is meg! Mert hiszem, hogy akivel nem lehet beszélgetni, az nem feltétlenül tuskó, csak nem vagyunk egy hullámhosszon. Aki pedig esetleg kevésbé választékos beszédre képes, nagy valószínűséggel nem a mindennapjaink része. Mi döntjük el, kivel barátkozunk. De azért leírni valakit, mert egyszerűbben gondolkozik, mint mi, nem helyes. Az osztályzatokkal mégis valahol ezt tesszük.
Az osztályzatok számok
Számok, amelyeknek semmi értelmét nem látom. Én kitűnő voltam általánosban végig, de tökéletesen tudom, hogy a fizika ötösöm messze nem ért annyit, mint a magyar jegyem. (Szőke vagyok, igen.) És persze itt van még az intelligencia vs. okosság kérdése is…
Vagy ha történetesen két különböző iskolából jövő gyermeket hasonlítunk össze (csak most, a cikk kedvéért, mert amúgy jaj, istenem, ezt is minek…), akkor látható, hogy az egyikük négyessel sokkal több tudás birtokában van, mint a másikuk színötössel.
Mert az osztályzás igenis szubjektív (hiába burkolóznak a kollégák a százalékok mögé), és nem veszi figyelembe a gyermeket.
Ugye, neked is vannak rosszabb napjaid?
Ugye, akkor te is rosszabbul teljesítesz? Akár a munkahelyeden, akár otthon a konyhában, vagy urambocsá’ az ágyban. Ezt az egész családod, a feleséged, a gyermekeid, a barátaid figyelembe veszik. Megértenek, kedvesebbek veled, bátorítanak, de nem értékelnek le. Mi mégsem nézzük a dolgozatoknál, hogy az a gyerkőc épp hogy érzi magát. Lehet, hogy fáj a feje. (Igen, sajnos a mai gyerekeknek sokszor fáj a fejük, sokszor vannak rosszul a stressztől, amit ez az egész versenyszféra-oktatási rendszer okoz.) Lehet, hogy elveszítette a kedvenc játékát, kütyüjét, akármit. Lehet, hogy összeveszett valakivel, de az is lehet, hogy meghalt a kutyája. Ezek a külső faktorok – tudjuk jól – nagyon befolyásolják a lelkivilágunkat. Hát még az övékét! Attól a tudás – ha jól átadtuk nekik!! – még bennük van, csak nem épp azon a napon jön ki. Kap hát egy rosszabb jegyet, és az átlaga máris lezuhant (ott virít az E-naplóban…). Ő pedig még inkább maga alá kerül.
El kellene már végre felejtenünk ezt az osztályozási rendszert!
Vagy legalább kibővíteni a skálát minimum 10-ig. Akkor talán pontosabban tudnánk visszajelzést adni a diákoknak a fejlődésükről. És itt a lényeg! A fejlődést kellene értékelni, nem a száraz lexikális tudást!
Jelen helyzetben az lenne a jó, ha annak a pedagógusnak amódszerét követnénk, aki pontszerzéssel ösztönzi a diákokat (anélkül, hogy mínusz pontokat is adna.). Aki nem frontálisan a szájukba adja az anyagot, hanem aki mellett maguk jönnek rá a tanulók a lényegre. (És mindezt matekból…).
Gondold végig! Felnőtt vagy, dolgozol. A munkahelyeden hogyan értékelnek? Kapsz jegyeket minden hónapban? Kapsz büntetéseket folyamatosan? Nem. Vannak értékelési rendszerek (nem osztályzatok), vannak elvárások, amelyeket a kezdetek kezdetén lefektetnek. Ha teljesíted a feladatodat, jutalmat kapsz (jó esetben). Ha nem teljesíted, figyelmeztetést. Ha megint nem teljesíted, akkor újabbat, aztán előbb-utóbb kereshetsz másik munkát. Amikor megkapod az első figyelmeztetést, hogyan reagálsz? Nagy valószínűséggel összeszeded magad és igyekszel mindent a lehető legjobban elvégezni.
Bátorítsunk, ne bíráljunk!
Nem lenne célszerű ugyanezt az iskolákban is gyakorolni? Nem egyest, hanem figyelmeztetést. Nem kettest, hanem egy kis bátorítást. Mert azt is végig kell gondolnunk, miért ír az a gyermek olyan rossz dolgozatot. Vagy épp miért produkál egy egész osztály annyira rossz eredményt egy felmérőnél? Szoktuk mondani, ott már a tanár is hibás. Ha ez hiba. Én inkább egy szerencsétlenül összerakott, félreértelmezett oktatási rendszert látok, aminek a betegségei minden résztvevőre átragadtak. Mint egy rossz járvány.
Ideje lenne meggyógyulnunk és nem csak vágyakoznunk utána. Jövünk itt a finn példákkal, de marhára nem teszünk semmit, hogy nálunk is ez legyen. Ilyen alapon tömjük csak magunkba nyugodtan a következő 10 túrógombócot is! Kit érdekel, hogy már így is gyomorrontásunk van! Sőt! Vegyünk be egy hashajtót, mert mindenre van ideiglenes külső megoldás. És akkor utána jöhet újabb 10 gombóc. Hiszen ezt csináljuk. Tünetet próbálunk kezelni a mindenféle új közoktatási törvénnyel, NAT-átdolgozásokkal, lópik(r)ulákkal, csak a lényegre nem figyelünk: a belátásra. Mert be kell látnunk végre, hogy ez a hozzáállás nem vezet sehová.
Adjunk normálisan pénzt az oktatásnak, az egészségügynek és jussunk el végre a csillagos égig! Emberileg.