Tavaly júniusban már kiveséztem a funkciógyerek témakörét, de mostanában ismét egyre többször eszembe jut. Mert ez a kölyök a végén még tényleg az lesz: igazi gömbfüggő focista. Szerencsére a fejemet még csak egyszer rúgta le….
Mindenekelőtt azonban rendmániás. Nagyon. Annyira utálja, ha van valami az etetőszékén, hogy azon nyomban ledobja. Mindegy, hogy pohár, legó vagy kekszmaradék, ne legyen ott semmi. Előtte persze jól megvizsgálja az adott tárgyat, ha úgy adódik, apró darabokra cincálja, aztán Taigetosz.
Kedvence a papírszalvéta és a legomlósabb sütik. Kis kacsóival módszeresen felőrli, szétszakítja, kivégzi ezeket az oda nem illő dolgokat, aztán ártatlan szemekkel les, hogy Anya már megint kiakadt.
Tény, a derekam a sok hajlongástól mostanra már nagyon erős és a térdeim is egyre jobban bírják a guggolásokat. De jó lenne, ha a Kicsi nem így gondoskodna az erőnlétem megtartásáról.
Rendmániája azonban ebben nem merül ki…
Zavarják a folyosón felsorakozott cipők, de nem bírja elviselni a kispolcon lévőket sem. Szerinte azoknak nem ott van a helye. Apa papucsa például jobban mutat a bevásárló táskában a frissen megvett kiflik mellett, Anya edzőcipőjének pedig egyértelműen az asztal alatt kell landolnia. A saját kisszandáljának a mosogatógépet szánná, ha nem lennék elég gyors. De mivel az vagyok, ezidáig még megúsztuk a cipők ilyetén tisztántartását. Ő viszont bosszúból kilopja az evőeszköztartót a gépből és villámgyorsan elspurizik vele. Sajátos járási technikájának köszönhetően még nem tud finoman megállni, így kamikázé módjára csapódik a kanapénak. Aztán vigyorog.
Miután így felüdült, szolgai stílusban hátrálni kezd. Ez csak akkor baj, ha elfogyott mellőle a fotel.
Na, akkor nagyokat puffan és jön a sírás. Megvigasztalni nem lehet, de a figyelmét elterelni igen. Erre a legjobb eszköz a csörgő labdája.
Iszonyú hangja van, tehát pont neki való. Nekünk már úgyis mindegy. A Kicsi visításain remekül megedződtünk, mit nekünk egy guruló, marha hangos, műanyag gömb. Sokkal fárasztóbb, hogy a kisfiam még nem tud célozni, ezért a labda unos-untalan valamelyik bútor alatt köt ki. Anya pedig mehet, térdepelhet, hason csúszhat, hogy megoldja ezt a problémát is. Ráadásul a lakás extrán lejt, így kiszámíthatatlan, hogy mikor merre gurulnak a tárgyak.
Természetesen a Kicsi nem problémázik ezen sokáig. Ha esetleg nem kapja vissza imádott labdáját, még mindig ott vannak az egyéb játékok.
Rugdosni ugyanis mindent lehet…
A plüsst, a legókockát, a tollat, a vizes flakont, bármit. És ő teszi is. (Tényleg gyanús, hogy benne van a focista vér. Máshogy nem is igen játszik.)
Hiába csináltam neki matatófalat, csak az abból kiálló, nem felfújt, hosszú lufik érdeklik. Mert azokat klasszul meg lehet húzni, aztán eleresztve jó nagyokat csattanak. Ez a „Pukk”-játéka. A redmániájához azonban rendszeresen visszatér.
Példának okáért ott vannak a mosogatógép kapszulák. Széthajigálja őket, mert a dobozban hülyén mutatnak. Aztán focizik velük.
Vagy az egészségügyi betétek, tamponok. Mindet kirámolja a zacskókból, aztán focizik velük. És ne feledjük az elrakásra váró, megszáradt ruhákat sem. Előbb kirázza, ledobja, majd azokkal is focizik…
Labdamániája a boltban csak fokozódik. Az utóbbi időben önállósította magát és ha csak pár dolgot akarok venni, szabadjára is engedem (minden más esetben inkább beültetem a bevásárló kocsiba). Ezt a szabadságot ki is élvezi, és felkutat mindent, ami gömbölyű. Legutóbb így vettem egy plusz almát is, mert mire észbe kaptam, már a szájában volt egy szép piros jonathán.
A zellert megúsztam, bár nagyon sokáig méricskélte a gumókat. Pont akkorák ugyanis, mint a kislabdája. Nagy nehezen tudtam csak elcsalni a zöldséges részlegtől… Szerencsére jött egy néni, akinek a kosarára lecsaphatott. Nem is lenne ez gond, ha emiatt nem kellene mindenkivel szóba elegyednem. Mert a Kicsi édes, minden kosarat, kocsit megvizsgál, arrébb lök, én pedig elnézést kérően előveszem a legbájosabb mosolyomat, hogy bocs a paradicsomért. Aztán rövid csevej, és lódulás tovább. Ma már mindenki ismer bennünket…
Akkor is Anya a Főnök
Viszont mielőtt azt gondolnád, hogy csak rohangálok a Kicsi után, el kell mondanom, hogy még véletlenül sem. Úgy vagyok vele, jöjjön csak ő én utánam. Picit kisétálok a látószögéből, ha nem hajlandó velem tartani és várok. Ez mindig beválik. Hiszen még mindig én vagyok a főnök!
Na jó, egyszer a karalábék győztek…