Minden évben megfogadom, hogy biztonságos, könnyen észben tartható helyre teszem el a kokárdákat. Minden évben ki is nevezek nekik egy fix helyet. És persze minden évben jól el is felejtem, hová tettem ezeket a huncut jelképeket. Idén sem volt másként.
Valahogy mindig váratlanul ér március 15. Nemrég volt farsang, és különben is, múlt héten még hógolyóztunk a gyerekekkel. Erre most tessék, március idusa van, én meg tök kómásan azzal szembesülök, hogy kokárda kell a gyerekeknek.
Hiába, egy GYED-en lévő anyuka sosem tudja, milyen hónapot írunk, nemhogy a napokkal tisztában lenne.
Szóval a kölkök jelzik, hogy bár tizennegyedike van, a suliban ma lesz az ünnepség, kéne szép ruha és valami nemzeti dísz rájuk. Gondoltam, bedobom, hogy az én szemem vörös, mint a vér (kialvatlanság), bőröm fehér, mint a hó (pigmenthiány) és különben is zöld pulcsi van rajtam. Tűzzenek hát magukra engem, igazán extravagánsak lehetnének! De nem igazán voltak vevők rá. Szabálykövető utódaim bizony ragaszkodtak a fehér ing – kokárda kombóhoz.
davida van (@davidavan) által megosztott bejegyzés, Márc 13., 2018, időpont: 10:58 (PDT időzóna szerint)
Első lépés tehát kitalálni, hova a jó fenébe tökítettem el a nemzeti színű szalagjainkat. Minden dobozt átkutattam, még a sminkes neszesszerembe is benéztem, amikor bevillant, hogy van nekem egy kreatív kosárkám is.
A gatyamadzagtól kezdve az üres kinderes dobozkákon át itt tartok mindent, ami valamikor majd jó lesz alkotgatáshoz. Persze mostanában semmi ilyesmi nem fér be az életembe, de azért gyűjtögetem a zsinórokat, tojáskákat, kutyafüléket rendesen.
Igen ám, de a kincsek a hálóban vannak, ott pedig még alszik a legkisebbem (csodák is vannak a világon!). Nincs az az isten, hogy bemenjek oda: az ajtó nyikorog, a papucsom klaffog. Kizárt, hogy kockáztatom a felébredését. Különben sem kávéztam még, tuti azonnal a fejére borítanám a kosár egész tartalmát.
Kezdjük inkább a feketével, úgyis csak három órát aludtam. Utána olyan leszek, mint egy felhúzott nyuszi (bakker, mindjárt húsvét!), pikk-pakk kivasalok mindent és meglelem a kokárdákat is.
Természetesen amint belekortyolok a kávéba, felhangzik az Ebu, ami babanyelven én lennék… Nem baj, feltalálták már az etetőszéket, majd oda jól bezárom. Mert én akkor is kivasalom azt a fehér inget! Persze csak, ha megtalálom… Mert az is el tud bújni rendesen. Hiába, rég volt már karácsony.
Az ing végül hamar meglett, szépen ki is vasaltam, a fiam fel is vette magára. Ekkor szembesültem vele, hogy már megint nőtt. Nem sokat, egy-két centit, de az pont arra jó, hogy haspólónak hasson rajta az ünneplős felsője. Nem baj, ma még pont tökéletes lesz! Jól meg is dicsérem, milyen klasszul fest, milyen szép pocija van! (Eszébe ne jusson reklamálni, hogy csaknem a könyökénél végződik az ing ujja…).
| Stílusos a drágám. Flakonfeltöltés kokárdával. |
Na, akkor most jöhet a kokárda! Jól sejtettem, a kreatív kosárka volt a ludas. Ott bújkált benne három piros-fehér-zöld szalagocska is. Heuréka, üvöltöttem fel – hatott a kávé rendesen – és már hívtam is a lurkókat, hogy feltűzzem. Gondolom, kitalálod, mi volt a következő gond… Igen, a biztostű.
Be is ugrott, hogy tavaly a magam számára félretett kokárdát cérnával varrtam fel a kabátomra. Imádkoztam hát, hogy találjak kettő tűt. Csak kettőt! A holnap még messze van, magunknak majd kitalálok addig valamit. És lőn! Pont két darab volt még az egyik cérnagurigában elbújva! Vanisten.
De most megfogadom, itt, előtted, hogy idén ziherájsztűstől, mindenestől teszem el a kokárdákat! Még pedig a ceruzatartómba, hisz az mindig szem előtt van. Csak jövőre figyelmeztess, kérlek, mert addigra úgyis elfelejtem.