Anya vagyok, nem mellesleg pedagógus is. Ma azon kaptam magam, hogy sírva fakadtam egy fészbúk poszt miatt. A gyermekem egyik tanára osztotta meg velünk azon elkeseredését, hogy az osztály újfent nem tanult, és rengeteg egyest kellett kiosztania. Azonnal kattogni kezdett az agyam: Mi is volt a tananyag, mit is tanultunk legutóbb a lányommal? Tegnap este átismételtük-e vagy sem? Vajon az óra előtt még átnézte-e maga is? És mi van, ha nem? Vagy mi van, ha megint leblokkolt? Mi van, ha ő is az egyesek közé tartozik? Pedig minden vágya, hogy kijavítsa a félévi négyesét évvégére. És csak azt vettem észre, hogy potyognak a könnyeim és imádkozom, hogy ne ő legyen az egyik „rossz”. És nem magam miatt. Őérte. Mert borzasztóan nincs önbizalma, elkönyvelte magát butának és elkezdett félni a tanároktól. Mindez fél év leforgása alatt történt.
És én most is sírok, mert bizony ő is az egyesek között volt, és félt hazajönni, hogy csalódást okozhatott. Sírok, mert végigbőgte az egész délutánt, miközben csinálta a matek leckét, aztán lemásolt 7 oldalnyi angol szót, mert ezt adták fel másnapra, aztán könnyek között próbálta a fejébe verni az új nyelvtant és felidézni a múlt heti természetismeret anyagot. Mindezt már este fél nyolckor. Mert addig tartott a másnapra készülés.
Persze befejezhettük volna korábban is a tanulást, ha suli után nem engedtem volna őt másfél órára kikapcsolódni. Ez abból állt, hogy eljött velem a boltba pelenkáért és kenyérért, és elsétáltunk az öccse elé a sulihoz. Szeretjük ezeket a közös perceket, mert ilyenkor mindent jól át tudunk beszélni. Elmeséljük, kivel, mi történt, volt-e valami izgalmas vagy sem, de ilyenkor szoktuk azt is kitalálni, hogyan lehetünk még hatékonyabbak a közös tanulásban is. Mert ő továbbra is ragaszkodik hozzám. Nem hiszi el, hogy nélkülem is fel tudna készülni. Mert fél, hogy mi van, ha mégsem… Ha újra leszidják őt, hogy a hétvégi téli táborba – ahol minden percben volt valami programjuk és ahová kikapcsolódni mentek elvileg – miért nem vitt magával tanulni valót, és különben is, ne tegyen arra javaslatot, hogy a felszínt és térfogatot kicsit időben eltolva és ne egyszerre tanulják, hiszen akkor jobban megértenék és le is tudna ülepedni az anyag… hiszen aki akar, az meg tud tanulni mindent. Igen, valóban. De nem 10-11 évesen. Nem ilyen tempóban, nem ilyen körülmények között, nem ilyen feltételek mellett.
Jó pedagógusnak tartom magam. A tanítványaim szerettek/szeretnek. A pálya elején még sokat bénáztam, de most már nyugodtan ki merem jelenteni, hogy megtalálom a hangot a diákokkal, és azt is elérem, hogy tanuljanak. Mert a diák nem egy gonosz alapanyag, hanem egy igenis motiválható, érző, tenni akaró ifjú, aki tőlünk várja a segítséget, hogy boldogulhasson majd az életben. És a választ is, hogy miért kell/jó/érdemes tanulni. (Bár sokszor magam is felteszem ezt a kérdést a mai világban, hogy vajon valóban van-e még értelme?)
Minden pszichológiai, pedagógiai érzékemet és empatikus készségemet elő kell azonban vennem ahhoz, hogy a gyermekem is lássa, elhiggye, ő nem buta, hanem „csak” fáradt, stresszes. Mert rágja a körmét, mert szinte minden este sírva alszik el önmagát szidva, mert minden nap fáj a hasa. És még csak 10 és fél éves.
Én egyedül kevés vagyok ahhoz, hogy az olyan típusú, érzékenyebb lelkű, konokabb gyermekeket, mint ő, „megváltsam”. Ezért hozzátok fordulok, kedves pedagógustársaim, akik többségében egyben szülők is vagytok:
Nektek tényleg jó, hogy fáradt, érdektelen, fásult, urambocsá’ kiégett, esetleg gyomorgörcsös, szorongó tanulókhoz mentek be szintén fáradtan, fásultan, kiégve és szintén gyomorgörccsel?
Nektek tényleg jó, hogy olyan mennyiségű és minőségű tananyagot kell beléjük sulykolnotok, amiről ti is tudjátok, hogy egyrészt lehetetlen, másrészt semmi értelme?
Nektek tényleg jó, hogy már általános iskolában olyat oktattok, amire még nem érettek a diákok, hiszen nem értik? Tényleg úgy hiszitek, hogy soha nem tanulnak, amikor elcseszik a dogákat? Meg sem fordult a fejetekben még, hogy más lehet a gond?
Csak egy apró példát hadd mondjak: vegyük az elem szót. Ha ezt egy gyermek meghallja, a ceruzaelem jut eszébe, ami a konzolhoz vagy a távirányítóhoz kell. De ezt a szót használjuk kémiából is, sőt nyelvtanból is, mikor mondatot bontunk elemeire, vagy a szóelemző írásmódot mint a helyesírás egyik alapelvét tanítjuk. Belegondoltatok már abba, hogy egy kisdiák nem is érti, mit vártok tőle, amikor arra kéritek, hogy elemezze a szót, ábrát, akármit?
Vagy nézzük a matekot: feszín és térfogat. Eszetekbe jutott már, mennyire távoli ez a két kifejezés nekik? Különben is, környezetből teljesen más a felszín fogalma…
S ha már itt járunk, hozok egy tipikus összefoglaló kérdést természetismeretből: ”Mit jelent az, hogy a Földön a csapadék időbeli és térbeli eloszlása egyenetlen?” Nekünk egyértelmű, de nekik ott kezdődik a gond, hogy „térbeli” és hogy „egyenetlen”. Lehetne, hogy ne szakzsargonon keresztül, hanem gyermeknyelven próbáljatok meg tanítani? (Nem véletlen, hogy nagy gondok vannak hazánkban a szövegértéssel…)
De töriből is feltűnt, mennyire nehezen követhető és értelmezhető benne a tanulnivaló. Az egyik lecke végi kérdés például úgy hangzik, hogy mi lenne Brutus védőbeszéde… Csodálkozva láttam azonban, hogy válasz gyanánt a könyvben mindössze annyi szerepel, hogy amikor Cézárt megölték, a lázadók között volt fogadott fia, Brutus is. Ekkor hangozhatott el az az elhíresült mondat, hogy “Te is fiam, Brutus”? És ennyi. Se több, se kevesebb. Az órán sem beszéltek erről, hiszen az anyagmennyiség szorít, idő meg nincs… Úgyhogy itthon először is tisztáztuk, mi az a védőbeszéd, aztán meséltem az egész “gyilkososdi” hátteréről. Mert az valahogy kimaradt a könyvből…
| Szigetváron “töriztünk” |
Pályafutásom során az óráim fele is azzal ment el, hogy háttérmeséltem, vagy hogy a diákjaimnak „lefordítottam” a magyart magyarra. De megérte. Mert egy idő után, értve végre az anyagot, már „jópofásdiból” maguk kezdték el használni a szakkifejezéseket. Mert így már vagány volt és menő. De amíg nem tudják felfogni a dolgokat, a fejetek tetejére is állhatok. Ahogy általában teszitek is.
De nektek tényleg jó, hogy sokszor cirkuszi mutatványokat adtok elő, udvari bolondot játszotok, csakhogy fenntartsátok a figyelmüket és valamennyire érdekfeszítővé tegyétek a legtöbbször száraz és unalmas tananyagokat? Miért nem akartok változtatni a több mint 100 éves és mára igencsak elavult oktatásunkon? S ahol már változtattatok, ott miért hagyjátok, hogy újra eljöjjön a körmösök, meg a szappannal kimosott szájak korszaka?
Nektek tényleg jó, hogy egy átlaggimnazista nem tud feladni egy jelentkezési lapot, mert nem tudja megcímezni a borítékot? (Direkt nem magát a jelentkezési lap kitöltését hoztam fel példának, mert az még sokszor a felnőtteknek is gondot okoz…) Vagy hogy fogalma sincs, mi a különbség a bankkártya és a hitelkártya között? Sőt, messzebb megyek: egy Tescoban sem tudna eligazodni, mert még soha nem figyelt fel arra, hogy három-négy méter magasban feliratok próbálják segíteni a tájékozódást, amelyek persze így sem garantálják a sikert. (Mit össze keresgélek én is még mindig….)
Egyszóval nektek tényleg jó, hogy azért tanítotok meg valamit, mert az felvételi-, érettségi anyag, függetlenül attól, hogy a büdös életben nem lesz rá szüksége senkinek? (Ha mégis, arra ráérne később is. Nem kell mindent 14 éves korig fejbe verni. Úgy sem megy bele. Tudjátok, vannak életkori sajátosságok is a világon.)
Tehát nektek tényleg jó, hogy a gyermekeinknek egyre kevesebb idejük van játszani, pihenni, kikapcsolódni, vagyis élni és tapasztalni, hogy aztán könnyebben boldoguljanak a felnőttek világában? (Bár ha jobban belegondolok, a gyermekeké is egyre inkább olyan kezd lenni: minimum 8 óra a suliban, utána még extra tanulás, edzés, stb., evés, alvás, és újra verkli…)
Nektek tényleg jó, hogy azt mondjátok, de hát ilyen az élet???
Közhely, de az élet tényleg olyan, amilyenné tesszük. Mi lenne, ha akarnánk rajta változtatni? Csak egy picit legalább, hogy könnyebb legyen. Hiszen miért kellene nekik is szívni? Nem volt elég nekünk? Mi is kibírtuk, ők is kifogják?
A világ változik. Gyorsan. De a gyermek mindig gyermeknek születik. Óvjuk meg őket! Harcoljunk értük végre! Szülőként hatalmas a szerepünk abban, hogy gondolkodó, kreatív, problémamegoldó, önálló személyiségekké váljanak. Pedagógusként se neveljünk belőlük bólogató kiskutyákat! Rendben?
| Tanóra nálam. (Ha jó idő van, mindig kiviszem a fiatalokat a szabadba.) |