Bár megígértem, hogy nem írok többet erről a témáról, egyszerűen nem tudom kikerülni. Nem fogok ódákat zengeni arról, hogy milyen csodaklassz az a program, amit csinálok (pedig az), sokkal inkább szeretnék a mellékzöngéivel foglalkozni. Nem tudom máshogy nevezni ugyanis azt a sok mindent, amin az ember – egy ilyen folyamat részeként – keresztülmegy. Tényleg olyan zöngés zengés, zajongás ott belül. Zsizseg minden. Az agyamban is. Ja. Pedig én messze nem 200 kilósan vágtam bele, hogy aztán filmet forgassanak rólam a téelcén, mert az marha sok nézőt vonz, mégis úgy érzem, hasonló utat járok be, mint azok az extra nagydarab emberek. Megpróbálom összeszedetten leírni, mire is gondolok.
Talán az első és legfontosabb, hogy elfogadtam a testem. Nem mostanra, hanem már a program 11. hetére. (Jelenleg a 22. hetet taposom.) Vagyis rájöttem végre, mit is jelent a test. De úgy igazán. Eddig is hangoztattam, hogy ez csak a lelkünk ruhája, ami simán elhasználódik a hordás során, aztán egyszer csak már olyan rongyos lesz, hogy le kell cserélnünk. Vigyázhatunk rá, óvhatjuk, ápolhatjuk, hogy minél tovább bírja (hiszen elég klasszul megszerkesztett gép ez), de előbb-utóbb – Hofi szavaival élve – megmurdel. Én a tárgyaimra sem ügyeltem soha, nemhogy a testem épségére. Nem részletezném kamaszkorom csodás velejáróit, a lényeg pusztán, hogy az én „bőrruhám” hihetetlen módon szinte soha sem szakadt el. Velem nyúlt, velem szűkült, de nem tört el, nem került műtéti helyzetbe. Mégsem értékeltem eddig, hogy annyi mindent kibírt az elmúlt 42 évben. Sőt. Utáltam világéletemben, amiért így néz ki. Szidtam a genetikát, a hajlamokat, a vidéki, majd a városi életmódot, a pénztelenséget, a mindenkori körülményeket, de sohasem magamat. Hiszen én időnként fogyóztam, 20 éves koromig rendszeresen sportoltam is, vagyis nem lehetek semmiért felelős. Ez a program kellett ahhoz, hogy pofon vágjam magam, és a nagyokos lényemet leszedjem az egóm öléből. Amikor ez megtörtént, elkezdtem megszeretni magamat minden külső és belső hibámmal együtt. Mert a rendszeres és célzott torna hatására nemcsak kívülről, hanem belülről is sokat változtam: a zsírral együtt folyamatosan tűnt el a sallangjaim zöme. Remélem, teljesen el is fog. Mármint ez utóbbi. Hiszen mostanra a sallangmentesség sokkal fontosabb, mint a kinézet. Persze, hiszen lefogytam, szól rögtön a kisördög, és biztosan van is benne igazság, de már félúton is rájöttem, mennyire nem a külső a fontos. És mielőtt ellentmondásba keverednék, nézzük a második pontot. Az utat.
Sokkal jobb volt ugyanis azt megélni, hogy teszek a célomért. Ami jelen esetben nálam épp a lefogyás volt, hogy végre érdemben tudjak törődni a családommal, hogy a játszón ne fulladjak ki két labdaérintés után és hogy bírjam a napi teendőket. A rendszeres tornázás, az egészséges kajákra való átállás és mindezek melletti kitartás hihetetlen lelki erőt adott és ad a mai napig. Tehát most már nem azért fontos a külsőm, hogy bókokat kapjak, hogy utánam fütyüljenek, hogy megdögöljék a szomszéd tehene is, ha meglát, hanem azért mert én így érzem magam erősnek, minden akadályt legyőzőnek, persze-persze, csinosnak is, de mindenek előtt boldognak. Így minden milliméteres csökkenést diadalként tudtam és tudok megélni. Élvezem, ahogy apránként olvad le a zsír, ahogy izmokat látok magamon, nem zavarnak a még meglévő hurkáim, párnáim, és már nem izgat, hogy fél vagy egy év kell-e még a teljes átváltozáshoz. És itt el is érkeztünk a harmadik ponthoz.
Amikor még csak magamtól próbáltam a szülés után lefogyni, nagyon türelmetlen voltam. Nem is úgy alakultak a dolgok, ahogy elterveztem (sikeresen kihagytam, hogy egy 10 évvel öregebb test, amire azért annyira nem vigyáztam, nem olyan rugalmas már). A program alatt viszont türelmet tanultam: magammal és a testemmel szemben is. Egy dolgot mantráztam állandóan: csináld, ne dumálj. És tudtam, hogy a tetteknek meglesz a jutalma. Így is lett. Befogtam a számat, követtem a programot és végre észrevettem az apró változások mellett magamat is. Ez a „némaság” átragadt a „valós életemre”, és csökkentek a meggondolatlan visszaszólások, a dühöngések, az összeroskadások. Már nem veszekszem (annyit), nem szitkozódom és (szinte) nem bosszankodom semmin. De tényleg. (Persze ebben az is segít, hogy nem nézek híreket.) Visszataláltam a meditációhoz is, csak sajnos ritkán tudom a kicsi miatt gyakorolni.
Szóval a fogyással sok feleslegtől szabadultam meg belülről is. Egy nagy baj azonban van vele. Most tényleg ott tartok, hogy szinte nincs egy rongyom se, amit felvegyek. A szekrényem kétharmada leggingsekkel, sporttrikókkal és a nagyfiam kinőtt pólóival van tele. Úgyhogy most melegítőnadrágos lány lettem, de legalább boldog melegítős.
Persze, lehettem volna már korábban is ilyen, hiszen a sport valamilyen formában rendszeresen jelen volt az életemben. De olyan kifogáshegyeket is építettem köré, mint hogy “én csak labda után futok”, meg “otthon egyedül tornázni nem az én világom”, hogy nem is lett a korábbi mozgásaimnak ilyen összetett pozitívuma. Mindegy, jobb későn, mint soha. Ahogy mostanában mondani szoktam, nincs miért nem csinálni, tényleg nagyon megéri. Már csak pár utcai viselet kellene a kettő normális, meglévő mellé.
 |
| A fejemet kéretik nem nézni. 1 év nem alvás eredménye. |