Reggelente hatkor csörög a telefonom és a biztonság kedvéért az aktivitásmérő órám is, hogy tényleg fel tudjak ébredni még a gyerekek előtt. Erre a nyugodt kávézásom miatt van szükség, anélkül ugyanis – mint tudjuk – házisárkánnyá válok. Szóval óvatosan kibújok a kicsi mellől és sűrűn imádkozom, hogy fel ne ébredjen. Hála a tornázásomnak, tökélyre fejlesztettem a teljes felülést, így egy mozdulattal függőlegesben van a törzsem, egy következővel pedig már le is csusszantam az ágyról. Természetesen olyan zajkeltő tényezők, mint a talpam flattyogása a padlón, a telefonom leejtése, a lábam beverése a szekrénybe, illetve a párom papucsában való elbotlást követő visszafogott szitkozódások nehezíthetik a néma kisurranást, de bízom a melleimben. Hisz a kicsi rendszerint éjfélkor, hajnali háromkor és ötkor is szopizik, jogosan reménykedem hát, hogy legalább hétig kibírja nélkülük. Általában be is jön.
Nos, kávé után keltem a nagyokat, ha még nem másztak volna ki, mert hogy nekik is van ébresztőjük (tuti biztos, ami fix). A fiam marha kómásan levágja magát a tv elé és valami mesével indítja be a vérkeringését, a lányom pedig akkurátusan elkezdi kiválogatni az aznapi szerelését. Ezzel el is van félórát. Háromnegyed hétkor ülünk együtt asztalhoz, miután elkészítettem a tízóraijukat (a reggeli sokszor önkiszolgáló) és megbeszéljük a megbeszélni valókat: ki álmodott szörnyekkel, predátorral, esetleg vérnyúllal, hiszen így lehet csak igazán jóízűen megreggelizni. Eddigre rendszerint a legkisebb is velünk van, és lenyúlja a fele vajas kenyeremet és joghurtomat. Aztán jön a szokásos további menetrend.
Fogmosás a berregőssel szigorúan a nappaliban, hogy a kicsinek eszébe se jusson hisztizni. (Nagyon leköti az elektromos fogkefe és a fröcsögő nyál.) Aztán fel kell fognom a lányom haját. Nem egyszerű történet, ha éppen frissen mosta előző nap, így – pusztán egy kávéval bennem – ez igazi türelempróba. Mert az a haj csúszik, mint a fene, ráadásul jó magasra kell felcsurkáznom (most épp úgy szereti… még jó, hogy nem kér parkettafonást minden nap,) és azok a hülye forgói sem segítenek valami sokat. Nos, ha a hajat is legyőztem, még ellenőrzöm, hogy tettek-e be maguknak vizet, hogy tényleg elég réteg ruha van-e rajtuk, hogy hegyesek-e a fiaim ceruzái (ha nem, akkor még 15öt gyorsan kifaragok…), majd kifutok a hidegbe egy bicajjal és egy rollerrel, hogy ne nekik kelljen lecipelni, ha nem muszáj. Nem mintha nem tudnák, meg is teszik sokszor, de a lépcsőnk még a nem tériszonyosoknak is szörnyű, nemhogy a gyerekeknek járművekkel, 8-9 kg-os táskákkal. (Még mindig rohadt sok mindent kell cipelnie a lányomnak, és a sulit nem érdeklik a törvényi előírások, mondván, kivitelezhetetlen a súlycsökkentés…)
Búcsúzáskor ölelések, puszik, aztán a fiam még hármat küld a lépcsőfordulóból (egyet a picinek, egyet a páromnak, egyet nekem), amelyeket egyesével zsebre kell tennem, és nekem is illik hintenem egy viszontcsókot, amit ő kap el a levegőben. Hosszas integetés, csodásnap-kívánás és jöhet a GYED-üzemmód. (Két kávés…)
A kicsi egyszerre szeretne játszani, enni, a földön forogni, zenét hallgatni és klipet nézni, meg persze visongatni, gagyarászni, esetleg nagyokat rugdosni. Már majdnem vagyok olyan profi, hogy ezt mind szimultán meg is adjam neki, de sajnos csak majdnem. Ha a kedvesemnek nehéz, munkával teli éjszakája volt, amúgy sem szerencsés, ha csontra feltekerem a baba hangerejét, nem mintha a kicsit bármi vagy bárki is izgatná, ha akar valamit. Mit ne mondjak, elég követelőző lurkó a drága. Egy biztos, amíg eszik, kevesebbet “dumál”. A babareggeli és játék persze nem fedi le a délelőtti programot, rendszeresen ki kell őt vinnem az erkélyre is szelet nézni, amihez overállba bújás dukál – hatalmas harc árán. Egyre erősebb, egyre nehezebb “lefogni”, de nem adom fel, akkor is én vagyok a főnök. (Mondjuk ma este már kellett a párom ereje a pelenkázáshoz, de én edzek rendületlenül tovább, nehogymá egy 8 hónapos leszkanderozzon!) Szóval, ha kiszelezte magát, viszem vissza az ágyba, mert szerencsére most már alszik vagy 45 percet délelőttönként. Úgyhogy jöhet a többi rutin.
Anya tornázik, megiszik egy adag proteint, elolvassa az üzeneteit, befejezi az előző kávéját, elindítja a Zurát is a melóba, majd zuhanyzik. Ez utóbbit rendszerint már a babakocsiból őt figyelő kicsivel, aki nagyon lelkesedik a fürdőszobai vizes vébéért. A testápolós résznél ugyan már nyugtalanabbul drukkol, de egy-két dalocska elfütyölésével még lehiggasztható. Aztán Anya újra etet, overállba harcol, majd lecipeli a babakocsit babástól, mindenestől az emeletről és irány a szabad ég. Pontosabban a bolt, hogy meglegyen a kicsi sétája és az aznapi ebéd vagy vacsora, esetleg a hiányzó csomag WC-papír. Séta után fanézegetés, bokortépegetés, cicasimogatás a hátsóudvaron, majd kiegészítő edzésnek babakocsi visszacipelése az emeletre. Újabb etetés, itatás, játék, idegesítő dallamok hallgatása és sűrű fohász, hogy jöjjenek már haza a nagyok váltásnak. (Az előző kávéból még mindig maradt, meg kéne már inni…) Eddigre azért Anya rendesen kifárad. Hiába, egy nyolc órás műszak máris a háta mögött van és jó lenne egy újabb pár perces pihenő a következő műszakok előtt…
A délután ugyanis a tanulásé a kislányommal, esetleg a fiammal is (pedagógus műszak), este pedig, amikor újra teljes a létszám, jöhet az anya-feleség-szakácsnő-etetőgép-takarító kombinációjú harmadik műszak is. Arra az esetre pedig, ha nagyon bekattannék, a férjem – aki rengeteget segít egyébként, ha itthon van – jó előre megajándékozott egy ingyen jeggyel az elmegyógyba. Mert ő ilyen édespofa.
