A kisfiamnak új mániája van: a fogzás. Pontosabban az azzal járó összes játszadozás, ami egyedül neki öröm, minket sírba kerget vele.
Az úgy kezdődött, hogy hat hónapos korában – ahogy a nagykönyvben megvan írva – kibújt az első foga. Ez jó kis nyálképződéssel párosult, így kitalálta, hogy hasznosítja eme „mellékterméket”. Köpdösni kezdett. Eddig még bírható is volt, mert mi az a kicsinyke babanyál Anya vállán, arcán, vagy időnként a szemeiben. De aztán rá két hétre jött a következő fehér gyöngyszem, szorosan a másik mellett mintegy erősítésként, és a pici rájött, hogy így már több mindenre képes. Igen, igen, felismerte a harapás élvezetét. Szerencsére akkor még csak addig jutott el, hogy Anya furcsa jellegű darabos kajáit – a felső ínysora segítségével – könnyedén pépessé tudja varázsolni, ezért addig bámult mindenkit vacsora közben, amíg ki nem könyörögte (nyáladzotta) a szánkból a falatot. Így esett meg, hogy hamarosan már csülköt zabált, meg kacsát és kis katonákat (sült szalonna kenyérrel). Ennyit a hozzátáplálási előírásokról….
Vártuk, mi lesz a folytatás. Elővettem a mindentudó guglit és utánanéztem, melyik fog lesz a következő. Ha már nagykönyv, akkor higgyünk neki. Naná, hogy ezúttal nem követte a szabályokat, és a felső jobb egyes helyett a jobb ketteske mutatkozott meg harmadiknak. Ami hegyes. Nagyon. És azóta megpusztulunk. Nem a fogzási nyűgjei miatt (na, azért az sem piskóta), hanem mert érzékeli, hogy a felső és alsó leendő fogsor klasszul összeérinthető, egymáshoz csúsztatható, ergo extra hangképzéshez (is) kiváló. Bizony, bizony, csikorgat az édes. De úgy, hogy rosszabb, mint a kréta megcsúszása az iskolai táblán. Kikészít vele. Ő persze csak foggal teli szájjal vigyorog ezen és a bosszankodást is játéknak veszi.
Elég hamar bevezettem hát a Nem-szócskát az életébe, hátha előbb-utóbb abbahagyja. Erre persze azért is szükség volt, mert zsinórmániás lett, és az összes kábelt, kütyütartozékot le akarja vadászni. Szünet nélkül. Addig forog, löki, tolja magát, amíg el nem éri valamelyik telefontöltőt, fejhallgatót, esetleg a porszívózsinórt, hogy jól megrághassa, uram bocsá’ magára tekerhesse. Kezdődik, gondoltam. Meg fogok őrülni, ha nem kötöm ki előbb-utóbb. Mármint a gyereket. Járókánk nincs (sehová sem férne már el), a kiságya túl kicsi, folyamatosan beszorul, viszont ki kell valamit találnunk. A könyvespolcaink állóbútorok – az alsó polcokon található TV-kütyükkel, elosztókkal -, vagyis duplán veszélyesek. A gyerek pedig bivalyerős, fél perc alatt magára boríthat mindent, nem beszélve az áramütés veszélyeiről…
Főleg, hogy az elmúlt héten még két foga kivágott, tehát egyre hatékonyabban képes pusztítani. Engem is. Elsősorban a melleimet, így újra megfordult a fejemben a bimbóvédő használata. Mert harap a drága veszettül, én meg nem akarom megutálni a szoptatást. Mondjuk a múltkor jót nevettem, amikor a párom átvállalta a picit, hogy tudjak pihenni, de hirtelen akkorát ordított (a férjem), hogy azonnal kiment az álom a szememből. A kicsi őt is megkóstolta. Teljes erőbedobással. Lehet, hogy a neve kötelezi? Hiszen valóban oroszlánmódjára csap le az áldozataira, legyen az műanyag kanál, plüssfigura, faág, virág, vagy éppenséggel mi.
Mégis csak Bélának kellett volna elnevezni…
