A torna miatt egy olyan közösség tagja lettem, ahol nagyon aktív nők vannak. Nem sportmániás diétafanokat kell ezalatt érteni, hanem többségében 8-10-12-24 órában dolgozó nőket, anyákat, feleségeket vagy épp egyedülállókat. Vannak köztünk súlyos betegségekkel küzdők, rákból felgyógyultak vagy épp benne lévők, gerincbetegek, IR-esek, PM-esek, PCOS-esek. Vannak, akik 3-4 gyereket nevelnek, van, aki már elveszítette a gyermekét és olyan is, akinek egy sem lehet. Vannak, akik támaszkodhatnak a családjukra, és vannak, akiket folytonosan csak becsmérelnek. Van, aki mindig hajnali négykor kel és éjjel 11kor fekszik, van, aki váltott műszakban melózik. Vannak tízen-, huszonévesek, de vannak bőven ötven fölöttiek is. Vannak nehezebb körülmények között élők, vannak fizikai és szellemi munkával foglalkozók, GYED-en, GYES-en lévők. Vannak bőven 100 kg fölöttiek és vannak 50 kilósok is. Ja, és vannak férfiak is, akik vagy maguktól és maguk miatt, vagy a családjuk miatt, esetleg épp az asszony buzdítására csatlakoztak.
Szóval ezek a nők (és férfiak, csak hogy megfordítsuk egy kicsit az egyik legviccesebb Brian élete jelenetet) azt vették a fejükbe, hogy jól akarják magukat érezni a bőrükben. És ehhez képesek követni azt a programot, amit én is csinálok.
Sokat posztolgatunk a zárt körünkben, folyamatosan rugdossuk egymást, ha elakadnánk. Elsírhatjuk a bánatunkat, vagy örvendezhetünk egy lefutott kilométer kapcsán. Rengeteget humorizálunk és apránként meg is nyílunk.
Na, szóval, ebben a csoportban vettem azt észre, hogy nagyon rossz irányba halad a világunk. És mielőtt azt gondolnátok, hogy az elhízás veszélyeiről szeretnék papolni, leszögezem, szó sem lesz ilyesmiről.
Napi szinten találkozom ugyanis azzal a problémával, hogy a csoport tagjai nem pihennek. Nem azért, mert nem akarnak, hanem azért, mert nem tudnak. Mert nincs rá idejük. Szanaszét melózzák magukat, ellátják a családot, elvégzik a ház körüli munkákat, többfelé főznek a diéta miatt és még valahogy a tornát is bepasszírozzák az életükbe. Aztán egy idő után kikészülnek, egy-egy estére “meghalnak”, fel akarják adni, visszamenekülni a régi világukba, vagy csak egyszerűen a sült galambot szeretnék, mert elszállt az erejük. Ilyenkor jön a banda ezer segítő posztja és szinte kivétel nélkül mindenki folytatja.
Két kérdés is felmerült hát bennem az elmúlt hónapokban:
1. Miért is akarunk mi, nők annyira lefogyni/pár kg-t felszedni? Miért nem vagyunk úgy jók magunknak, ahogy vagyunk?
2. Miért nem állunk meg egy időre az életünkben? Vagy csak egy napunk során? Miért nem tudunk megálljt parancsolni magunknak, hogy végre megpihenhessünk egy picit?
Jelenleg a második kérdés sokkal jobban foglalkoztat, mint az első, hiszen én is voltam már úgy, hogy a kimerültségtől kórházban kötöttem ki egy hét kényszerpihenőre.
Mert megállni nagyon nehéz. Mert mindig ott motoszkál bennünk, hogy nem tehetjük: a gyerekek miatt, a férj/feleség miatt, a főnök miatt, a meló miatt, bármi miatt. Úgy gondoljuk, ha nem hajtunk ezerrel, nem csináltunk semmit. A határidők szorítanak, a melóból kirúghatnak, a gyerek sulijába mindig kell valami, a szüleink betegek, nekik is akarunk segíteni, a kutyánk, macskánk, egerünk éhes, mozgásigényes, sérült, mittoménmi, őt sem hagyhatjuk magára, és nem utolsó sorban, most, hogy már saját magunkkal is törődünk, a tornát sem sinkófálhatjuk el, a diétát sem rúghatjuk fel. Mert akkor leszakad az ég, meg lesz mindenféle irgum-burgum minden irányból.
Na, ez az, ami nagyon-nagyon nem jó. Tudom, hogy mindenki tisztában van azzal, hogy időnként meg kell állni, ki kell kapcsolódni, mégsem tesszük. Vagy ha mégis szeretnénk, már nem tudjuk, hogyan.
Most elmondom, én mire jutottam magammal. (Az Anyaidős bejegyzésemben pár pedzegettem a problémát.)
Amikor 2003 környékén befektettek a Nyírőbe jobb oldali végtagleállással, nagyon megijedtem. De nagy valószínűséggel mégsem annyira, hiszen rá tíz évre is még újra és újra ugyanezzel a problémával küszködtem. A különbség csak annyi volt, hogy amikor elkezdtem zsibbadni, azonnal letettem mindent és lefeküdtem pihenni, ha módom volt rá. Persze ez így összességében nem javított a helyzeten, aztán be is ütött a krach és végül még a munkámtól is meg kellett válnom. (Ez utóbbi egyébként életem egyik legjobb döntése volt, mert a multis mókuskerék abban a formájában csak leamortizálta az embert. Főleg, ha az ember (jelen esetben én) a gyerekeit mindennél fontosabbnak tartotta. Erről az esetről bővebben itt írtam.)
Nos, ez volt az a pont, ahol azt mondtam, én bizony tényleg számítok magamnak annyira, hogy megtanuljak leállni. Mert betegen nem hogy saját magamnak nem vagyok hasznos, de a kicsinyeimnek is csak ártok. És akkor tudatosan megpihentem és beiktattam egy csomó apróságot az életembe, amit a mai napig követek. (Kivéve, ha éppen hagyom magam egy kicsit elsodródni az árral. Olyankor persze igyekszem gyorsan visszatalálni a nyugalomba.)
Hogy mit teszek?
1. Sokszor nem veszem fel a telefont. Főleg, ha éppen pihenek az ágyban. Vagy ha vacsorázom (rendszerint szépen megterítek magamnak), vagy ha a picivel játszom. Kivételt csak a családtagjaim jelentenek, bár időnként előfordul, hogy őket is megváratom. Mert az a napi 20-30 perc vacsora szóljon is csak arról, meg a kiscsaládomról. Az ágyban pihenés pedig tényleg az legyen, aminek rendeltetett.
2. Majd’ minden nap elmegyek sétálni. És nemcsak azért, mert a pici nyíg. Nélküle is kimozdulok, ha más nem, csak a hátsó udvarra vagy az erdő szélére, ahol magam lehetek és a kutya sem zavar. Ne kérdezzétek, mit csinálok ilyenkor. Én sem tudom igazán. Figyelem a fákat, fotózok, nézem a madarakat, a virágokat, az eget, a földet, mindent. Kikapcsolok. Aztán vigyorogva térek vissza a siserehadhoz.
3. Beülök egyedül egy kávézóba, amire hosszú idő után most végre megint lehetőségem volt. Pontosabban a picivel, de ő aludt. Amikor pedig felébredt, elővettem a babakekszét, hogy továbbélvezhessem a városi csöndet.
4. Berakom a jutyubon Popper Péter valamelyik Mesterkurzusát és hallgatom az öreg szórakoztató, ám elgondolkodtató egyedi előadásait. Aztán vagy elalszom a végére, vagy nem, de mindenképpen feltöltődöm.
5. Időnként előveszem a füstölőmet és meggyújtom. Szeretem az illatát. Szigorúan kézzel készítettet (és nem kézzel sodortat) használok, mert attól nem fáj a fejem, és beleszippantok párat a levegőbe. Szinte azonnal felüdülök és elmosolyodom. Ha nincs is több időm, ez a pár másodperc újabb energialöketet ad.
6. Kimegyek a teraszra kávézni. Ez nem igényel semmilyen kommentet.
7. Előveszem a Ji kinget és “jósolok”. Szeretem olvasni a könyvben lévő gondolatokat. Megnyugtatnak, elgondolkodtatnak, pihentetnek.
8. És természetesen írok, hogy más is kikapcsolódhasson.
Aztán persze ott vannak az egyéb közös programok, kirándulások, játszóterezések a családdal, vagy csak egy jó fürdő maga, de ezekről már többször is szóltam és különben is kézenfekvő dolgok.
Illetve azt gondoltam, hogy azok, amíg be nem léptem ebbe a fb-csoportba. Mert itt olyannal is találkoztam, hogy valakinek mindig csak 10 perc jut zuhanyra és felöltözésre, sminkre együtt. Az Intensetes banda fő kikapcsolódása ugyanis ténylegesen csak az a 30 perces torna, amit mindannyian csinálunk. És ez valóban felér egy teljes napi relaxációval is akár, ráadásul rengeteget erőt és energiát ad (komolyan, elég jól bírom még mindig, hogy csak 5-6 órákat alszom éjszakánként), de akkor is más. Ha úgy akarom, akár kényszernek is nevezhetném, hiszen konkrét cél elérése érdekében csináljuk. Szerencsére azonban kötelezően el van rendelve pihenőnap is. Még pedig heti kettő. Én csak bízni tudok abban, hogy előbb-utóbb az ismeretlen online-edzőtársaim is kihasználják, ha mást nem is, legalább ezeket a napokat arra, hogy megálljanak. Csak egy órára. És ugyanezt tanácsolom mindenkinek. Ha kell, receptre is felíratom: minimum egy megállás naponta életünk végéig.
