Vannak dolgok, amelyekért nem győzök elég hálás lenni az alkotónak, vagy fel-, illetve kitalálónak, a Jóistennek, esetleg bárminek, ami érintett benne. Mert hogy jó pár ilyen “találmány” van, én pedig minden egyes alkalommal hálálkodom értük. De tényleg. Most kiválasztottam nagy sebtiben a hét nekem legfontosabbat.
Először is ott van a kávé. Már kiskoromban is imádtam az illatát, és nagyon szerencsésnek mondhatom magam, hogy a boltban mindig megőrölhettem a szemeset. Azt az illatfelhőt nem igazán tudja nálam űberelni semmi. A csokiért soha nem rajongtam, de volt egy, amit mindig örömmel elmajszoltam: a kávésat. Ezért igazán boldogan fogadtam tizenévesen a sportorvos ajánlatát, aki tulképp receptre írta fel nekem a kávéfogyasztást az állandóan alacsonyan lévő (90/60) vérnyomásomra. Tisztességgel nyomom is mai napig és kutya bajom.
A második ilyen fantasztikum a tojás. És csak azért nem borulok térdre minden tyúk előtt, mert mi van, ha mégsem ők voltak hamarabb, ugyebár. Szóval anélkül, hogy tudnám, ki a felelős ezért a fehér “ovális” csodáért, én minden alkalommal imába foglalom a „nevét”. Hiszen a tojás mindenre jó! De tényleg. Azon túlmenően, hogy még a hangszálainkat is képes rendbe vágni, vagy hogy jó festékkötőanyag, az életemet menti meg esténként, amikor fogalmam sincs, mi a fenét adjak már megint vacsira a családomnak. Lehet lágy, lehet főtt, lehet tükör, lehet rántotta. Készíthetünk belőle levest (mondjuk azt nagyon nem szeretem), majd’ minden sütihez jó, sőt, ha nincs éppen olajunk otthon, plusz egy tojással azt is kiválthatjuk a nyerstésztához. (Vagy fordítva.) Szóval nagyon tisztelem az összes tyúkot, és igyekszem nem belegondolni, hol is pottyan ki belőlük ez a csoda.
Aztán éles váltással ott van a zuhany. Mondhatnám magát a vizet is, de az nagyon messzire vezetne, bár egy pohár víznél egyszerűen tényleg nincs üdítőbb. Én mégis mindig a zuhany alatt áldom a jóeget ezért a remekműért (meg a rómaiakat, ahogy korábban már említettem), főleg, ha éppen egy izzasztó 20 perces torna után vagyok. Attól jobb érzés ugyanis szerintem nincs, mint amikor a kellemesen meleg víz alatt megtisztulhatok, felfrissülhetek. Nem mellesleg a kisbabám is befogja azt a cuki, visítós száját ilyenkor, és csodálkozva nézi, hogy anya már megint mi a francot művel a fürdőszobában. Merthogy igen, időnként be kell magammal vinnem, ha csak édes kettesben vagyunk otthon, és a drága csak az edzésem idejére volt hajlandó álomba merülni.
A negyedik csoda nálam a fényképezőgép. Mindegy is, milyen. Maga a tény, hogy megörökíthetek bármit, amit csak akarok, hogy aztán 50 év múlva is élvezhessem a hatását, megfizethetetlen. Már pusztán a fotózás is egy különleges élmény, hiszen megtanít látni, észre venni, felfigyelni, egyszóval érzékenyebbé válni a világra. A kész fénykép pedig nekem még mindig felfoghatatlan “dolog”. (És itt szigorúan nem gondolok a rólam készült, ritka előnytelen fotókra…) Felfoghatatlan tehát mind a digitális, mind az előhívott, kinyomtatott verzió. (Akárcsak a rádió, telefon, tévé, internet, stb. Szóval minden, ami nem valódi, hanem éteri zsinórokkal köti össze az inputot az outputtal. Hiába, még mindig szőke vagyok.)
És hogy visszakanyarodjak az ételekhez, az ötödik istenítendő az alma. A szabolcsi. A jonathán. (Még ha eredetileg Amerikából jött is…) Ami kicsit savanykás, kicsit édeskés, se nem nagy, se nem kicsi, egyszerűen pont jó. És megint csak ezeroldalú. Egy almával át tudok vészelni egy teljes napot is akár, és az alma bármikor bevethető a gyerekeknél is: “Ropit szeretnél? Tudod, nasi csak akkor, ha volt valami egészséges is ma.” “Akkor egy almát megeszem, Anya.” Tipikus párbeszéd nálunk… Na, ugye! Van is mindig az asztalon, hogy szem, illetve száj előtt legyen. (Na jó, mellette most épp egy kis földimogyoró is befigyel, de még mindig jobb, mintha csokis kosár vagy kekszes doboz lenne közszemlére téve…)
 |
|
Edzés után, még zuhany előtt, csak hogy fokozzam a csodáim egymásra épülésének hatását |
És végül nézzük a hatodik és hetedik számomra legfontosabbat: a teraszt (esetleg erkélyt, hátsó udvart, stb.). A lényeg egy hely, ahol friss levegő van, és ahová elbújhatsz a gyermekeid elől röpke 5 percekre, hogy csak magad légy. Na jó, a madarak ott vannak, esetleg a szomszédék macskái, meg még egy két fránya darázs is, de mennyivel másabb az ő kavalkádjukban megpihenni, mint az állandó gyermeki zsivajban leledzeni. Az a pillanat, amikor kilépek az erkélyünkre és rájuk zárom kívülről az ajtót a gőzölgő kávécskámmal, igazán mennyei. Már-már vetekszik a vízszintesbe kerülés hatásával.
Nos, igen, ha választanom kellene, hogy az ágyon kinyúlás, vagy a mindenkitől mentes levegőzés-e a jobb, nehezen tudnék dönteni. De szerencsére nem is kell, mindkettő megadatott, én pedig továbbra is fejet hajtok az össze felelősnek, aki vagy ami megadta ezt nekem. Halleluja.