Lehetőleg titokban, vagy minimum úgy, hogy ne lásson senki, mert könnyen nézhetnek hülyének. Nagyon hülyének. Eszméletlen randa ugyanis az a látvány, amit egy anyuka (vagy apuka) a kisbabájával való játszás során produkálni képes. Itt van például a nyelvnyújtogatósdi.
Ezt úgy játszuk, hogy jó hosszúra kiöltöm a nyelvem, aztán villámgyorsan visszaszívom. Majd ugyanezt megismétlem balra nyújtva, aztán jobbra nyújtva, és mindezekhez cuppogok. Rosszabb esetben fröcsög a nyálam is. A baba persze marha kerek szemekkel néz, nekem meg nem esik le a tantusz, hogy talán kezd rosszul lenni. De persze aztán kapok egy óriási vigyort, ami mindezek ellenkezőjéről győz meg, és folytatom a nyálas-nyelves játékot. (Csak tényleg ne lásson meg senki.)
Természetesen a hatást mindenféle segédeszközzel is fokozhatjuk. A kicsim például imádja a tetra-pelust (ó, igen, sikerült egy l-lel leírnom!), így nagyon sokszor bevonjuk azt is a játékainkba. Mostanában két kezembe veszem a kendőt és pörgő, gyors mozdulatokkal feltekerem. Jó kis légörvény keletkezik ilyenkor, ami a kánikulában kifejezetten üdítő, csak ne kellene még ehhez pofákat is vágni. Vagy a feltekert tetrát aztán a fejünkre kötni. De nem ám olyan Rambósan! Nem, Kossuth mintára, körszakállnak. Vagy fogfájós mókusként. A kicsinek már ez is nagyon tetszik, hiába, az anyján tud a legjobbakat nevetni. Nem is feltételezem róla, hogy kinevetne, ahhoz túl jólnevelt.
Szóval nyújtogatom a nyelvem gyors egymásutánban, pörgetem a pelust és az arcom köré kötöm, s mindezek lezárásaként csettintgetek és kurjongatok jó nagyokat. Na, ezt tényleg csak sötétkamrában…
Akkor már inkább a hogyan utánozzuk egymást-játékot, ami talán nem olyan szörnyű látvány kívülről nézve sem.
Bár amikor megpróbálom én is bekapni a lábujjaimat, mint a baba, vagy az öklömet tolom teljes erővel az arcomba, akkor először is azonnal elkap a csípőgörcs, másodszor kiugrik az állkapcsom. Ilyenkor felszisszenek, ami – ha lehet – még jobban tetszik a csöppségnek, aki örömében visongatni kezd. Nagyon hangosan. Fülsiketítően. Annyira, hogy az már tényleg fáj, de füldugóm még nincs és a kezem sem elég erős ahhoz, hogy kielégítően leszorítsam a füleimet. (És különben is épp a számban vannak, ugyebár.)
Ilyenkor édes a bosszú, és fejébe nyomok egy parókát. Érezze csak tettei következményét. De neki persze meg se kottyan…
Mert hogy ott van a méhecske a lámpára kötve. Abszolút favorit nálunk. Ha bekapcsolom a ventilátort, a plüss eszeveszett forgásba kezd, ami lenyűgözi gyermekemet, így ilyenkor jutok némi levegőhöz és végre letisztogathatom magamat a sok nyáltól. Persze utána kérdőn rám néz, és én már tudom, hogy eljött a zümmögés ideje. Próbáltatok már hosszú percekig méhecskét utánozni? Garantált szájzsibbadás. Vagy, ha már itt járunk, kismalacot? Olyan ui-módra. Visítva. Meg kiskutyát, aki szintén fejhangon vakkangat. De a legjobb mégis a ló, ahol nem elég csak nyihaházni, prüszkölni is kell hozzá, meg fejet rázni. Gyilkos. De a gyerek ezt szereti és hangosan kacag, hát anya minden nap legalább félórára „leállattiasodik”. Aztán csodálkozik a párom, hogy egy épkézláb emberi mondat sem jön ki a számból, amikor hazaér. Illetve csodálkozhatna, ha ilyenkor nem vedlene át ő is minimum egy berregő traktorrá vagy egy nyikorgó óraművé. (A kakast tilos utánoznia, hiszen profin csinálja. Olyannyira, hogy a demecseri “nagytarajú” a szomszédban mindig visszaválaszol neki, sőt, jól fel is borzolja magát… Nem beszélve az összes többi állatról. A kutyák is teljesen bezsonganak, ha átmegy vérebbe.)
Most már csak az a kérdés, hogy a gyermekünk ilyen felmenőkkel mire megy majd.