Nagyon nagy családból származom. Apuék és anyuék is hatan voltak testvérek (egyik nagyimék tizenegyen), így kézenfekvő volt, hogy én is mindig nagy családot szerettem volna. Mert az buli. Gyerekként legalábbis így éltem meg. Hiszen minden ünnepen együtt volt az anyai ági teljes banda, kéthetente meg a zöme, így nyugodtan állíthatom, az egész gyerekkoromnak volt valami partijellege. A fene gondolt abba bele, hogy mennyi melóval jár rendszeresen ekkora népet etetni, itatni, szórakoztatni. Ilyenkor még azt sem bántuk, hogy ki kell takarítanunk a szobánkat. Az más kérdés, hogy utáltuk, és rettegtünk attól, hogy egyik nagynéni, nagybácsi talál benne valami kivetnivalót. Mert volt erre is példa, illetve csak erre volt. Aztán gyorsan leszoktak róla, és inkább nem jöttek be a birodalmunkba.
Mert hogy külön szobákra nem futotta hármónknak, kb. tizenhét évig egy árva helyiségen osztozkodtunk. Természetesen a leghidegebben. Ráadásul nem is igazi szoba volt, csak a fele, úgy bontottunk falat és bővítettük ki a nem használt műhely helyiségével. Hat éves lehettem, amikor kaptam én is egy kalapácsot, hogy segítsek falat rombolni. Életemben nem élveztem még semmit sem annyira, mint azt a napot, amikor engedéllyel verhettem szét valamit. Felemelő érzés volt. Néha most is szívesen gyakorolnám.
Szóval készítettünk magunknak egy nagyobb gyerekszobát, amibe a szüleink nyugodt szívvel tuszkoltak be bennünket jó pár évre. Olajkályha, jégverem, boldogság. Helyszűke miatt volt egy emeleteságyunk is, amelyen én aludtam felül. De csak addig, amíg le nem estem róla. Mert én mindenhonnan képes voltam leesni. Ráadásul föl sem ébredtem rá, hanem békésen aludtam tovább a földön a kisszőnyeggel betakarózva, és sehogyan sem értettem reggel, mi a fenét keresek már megint a padlón. Még az is megfordult a fejemben, hogy a nővérem szívatott meg valamiképpen, hiszen akkoriban nem volt mindig fenékig tejfel a kapcsolatunk. Hol a szüleim kanapéjáról rúgott le nemes egyszerűséggel, mert nem látta jól a tévét, hol csak egyszerűen rám ült minden szó nélkül. Szóval ahol lehetett, ott piszkáltuk egymást, vagy – ha épp valami csoda folytán egyetértettünk valamiben – a kishúgunkat. Nos, be kell látnom, a legkisebbek élete sem lehetett egyszerű. És oké, a legnagyobbaké sem.
A nővérem mindig azzal a dumával jött elő, hogy könnyű nekünk, mert ő már kitaposta előre az utat. Ezalatt azt értette, hogy neki kellett hamarabb konfrontálódnia vagy megküzdenie a szüleinkkel bizonyos célok elérése érdekében, mi pedig rá iksz évre már tudhattuk, hogy van-e esélyünk anyunál-apunál hasonló ügyekben, vagy sem. (Mert következetesek voltak mindhalálig.) Én ezen mindig kacagtam, mert a kitaposás nála kimerült abban, hogy levelet írt a szüleinknek (szemtől szembe azért nem volt olyan vagány), és nem esett le neki, hogy úgy sem írásban kap választ, hanem bizony a konyhaasztalnál. Az pedig legtöbbször a “nem” volt, mert a szüleink nemcsak következetesek, hanem okosak is voltak. A húgom a fentiekből okulva inkább már nem is próbálkozott anyuéknál soha, ha szeretett volna valamit. Itt persze nem olyan dolgokra kell gondolni, hogy csilivili göncért vagy a legújabb kvarcóráért könyörögtünk, mert azokra amúgy is az lett volna a válasz, hogy “toronyóra lánccal nem kéne?”, hanem általában bulizni akartunk elmenni. Azt viszont nem volt szabad. Féltettek bennünket, ma már tudom, miért.
Tehát tény, hogy az első gyermek élete sem lehet egyszerű, bár ott a szülők még mindent az épp aktuális nagykönyv szerint (anno a Spock) csinálnak (vagy épp ezért). Az elsőszülöttnél még naplót vezetnek, fertőtlenítenek, aggódnak, a másodiknál már lazábbak, és a cumit is csak sima csapvízzel mossák le. A harmadik viszont felnő magától, és még a kedvenc kacatját is anya nyalja le, vagy urambocsá a kutya (mit neki sterilizálás). Szóval nem is tudom, kinek a legnehezebb.
Az elsőszülöttnek, akit óvnak a széltől is (vagy óvnának, ha nem az én laza apukámról lett volna szó), akit könyvszagúan nevelnek, de megvan mindene, mert azt úgy kell? Vagy a legkisebbnek (harmadiknak, negyediknek, stb.), akit úgyis a többi tesó nevel (meg ver, meg csicskáztat halálra)? Vagy mégis csak a középsőnek, aki sokszor fogadatlan prókátorként lavíroz a szülők és/vagy a tesók között, hogy simítsa az ellentéteket? Nem mintha én ebből a kifejezésből anno bármit is értettem volna. (Max. a fogatlanig jutottam értelmi szintemnek köszönhetően, mindenesetre anyukámtól állandóan megkaptam, hogy nem kértünk fogadatlan prókátort…) Szerintem ott már látszott, hogy vagy valami segítőszakmát fogok választani, vagy olyan leszek, mint ő. Pedagógus. Mert ma már én mondom ugyanezt az enyémeknek, az összes többi parafrázissal együtt, amit csak otthon tanultam. Például azt, hogy te vagy gyermekem a legszebb lány a halpiacon (ahol ugyebár csak halak vannak, lyány egy se), ha szeretném, hogy az én nagyobbam se érezze elhanyagoltnak magát. Mégis csak ő volt az elsőm és én nagy ívben letojtam Spockot.